Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 2. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Farkas András: Tárlatokról-művészekről
Farkas András Táriatokról - művészekről Vázlat Károly Éváról Alkotásokról szoktam írni, alkotókról ritkábban. Kockázatos vállalkozás! Mostanság különösen azt nehéz telibe találni, mi is lehet a valódi indítéka a művésznek, ha odaáll a közösség elé. A mai, a fáradt, a zsebénél is, a bőrénél is agyonnyúzott közönség elé, a megkínzott lélek felvidámítására. És itt van nekem most az íráshoz indítékul Károly Éva. Pesti születésű, pesti asszony, két gyerek anyja; rohamléptekben rendezi-oldja meg egyik tárlatát a másik után, hol Pesten, hol vidéken, mert hívják, mert kérik, mutassa meg azt, ami hálára kötelezi a nézőket, a kíváncsiakat. Károly Éva évenként nyolc-tíz alkalmat hoz ösz- sze, hogy másokkal is megismertesse azt a világot, azt a lelki tartalmat, amit ő, a gyerekkorból alig kilépe, fel, egészen tizennyolc éves koráig összegyűjtött a Balaton-mel- léki faluban, Szabadiban, a nagyanyjánál. Képein nyoma sincs mindannak, ami mai környezetéből, a fővárosi létből átszivárogna témáiba. Tájak tűnnek fel itt áradó nappali fényben, vagy a telehol- das éjszakai csendben. Mondhatnám azt is, hogy képzelt világok születnek virágokból, vár-, vagy épületromokból. A háttér? Ha ilyesmi látszik is, inkább csak az ég, akkor is, ha a lebukó Nap vörösbe úsztatja a felhőket: akkor is, ha a Hold álomszerű kékké lágyítja a nyugvó fákat, gyengéd ágakat, bokrokat: az ábrázolás gyúpontjában ott a fény, az a határozott alkotó-elem, ami nélkül nem valósulhatna meg az a romantika, amiért, amivel, amiben Károly Éva él és alkot. Ennek a világnak - a vidék csendjének, virágillatának, állat-lehelletének, a lankás tájban tett sétáknak, álmodozásoknak —, a valóságon túli anyagából láthatunk itt részleteket. Éalusi templomot, a csupa-virág bokorból kinövő, karcsúan kihajló lány-alakot ruha nélkül, sétáló fiatal nőt bokáig érő ruhában, lány-arcot, ahogyan hosszú haját bimbókkal befűzött, széles, felgyűrött szélű kalap keretezi, s a lány úgy néz a mögéje tornyosuló, a magát is ráerőltető épületromok előtti térből valahova, mintha nem is várná azt, akiről álmaiban már annyi képét festette le a boldogságnak. A fény forrása itt tíz emberi test és lélek egyszerre. És ez így akár a titokzatosságot is magyarázza. Magam se tudom eldönteni, mennyire akarja a művész visszahozni mindazt, amit kamaszlánykorában, a Balaton melletti világban, a Nagymama meséiből és a saját álmodozásaiból felépített? Mennyire akar utólag emléket állítani annak, ami akkor, ott, a tizenéves kóborlásaiban elfoglalta alakuló, vágyakozó, nagy tereket is kieszelt énjét, agyát, érzéseit? Hogyan fogalmazta meg, vagy inkább hogyan kerülgette a témát: valamiért ide, a Pöldre kellett megszületnie, ide, ezekbe a testi és lelki állapotokba kellett lebuknia, itt megmártóznia, ezeket kellett megkapnia, átélnie, hogy jól rögzítve a múló pillanat élményét, a hatásokat, majd egyszer valamikor azok másoknak is olvashatóvá, újraélhetővé váljanak? Vagy egyáltalán, bízott-e saját maga is abban, hogy akármilyen formában, akármilyen hatással visszaidézheti majd a falu harangjának a kondítását este, a legelőről baktató állatok hazatalálását, a fekete macska kódorgását a már fel nem lelhető boszorkányok, vagy kuruzsló asszo—■ I \ 11 fl/l /)/____ VI. évfolyam 1996. június # 2. szám 45 Károly Éva társaságában a megnyitót Bánffy György színművész tartja
