Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 2. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Farkas András: Tárlatokról-művészekről
nyok lába nyomát kutatva? Sejtelem, romantika, a színek és formák remek harmóniája mindaz, amiről beszélek. És akiről beszélek, aki mindezt kiállításról kiállításra kínálja — már több tárlatát végigvándoroltam —, aki ezt a nőkre, nőkről ideszerkesztett tájat, világot, mindenséget, elmúló pillanatokból, hangulatokból felépített látványt alkotja, gondosan és folyamatosan újraéli, a „nehéz vizsgák” után jutott idáig. Pestről hatéves korában kerül le Szabadiba, ott tölt el tizenkét évet, majd a Nagymamától a szeretet élő forrásától el kellett válnia, (aki 68-ban átköltözött az égi mezőkre, másmódon tenni a kötelességét), visszajött Pestre, Budára. 1970-ben férjhez megy, két gyerek anyja lesz, befejezi a pályához szükséges tanulnivalókat. Az Országos Műemléki Felügyelőség restaurátorként alkalmazza őt. Egerben, Sopronban, Szentendrén szobrokon hagyja ott gyógyító keze nyomát, de ezt a beosztást egészségi okokból el kell engednie. Ezzel be is fejeződött az a szakmai felkészítés, ami a színek, a formák kezelésére vonatkozott. Még egy kitérő a kerámiához, hogy aztán feltűnjék az egyenes út a képek, a kompozíciók arénájához. Igenis, kérem szépen, ez a festői élet, ez aréna! Ahol a képek méretein túl és innen a lélekben felfedezhető olyan jelenetek bontakoznak ki, állnak össze egységgé, vallomássá, amikről az utcai népség, az érdekei után loholó mindennapi polgár mit sem tud. Mert nem ér rá, mert nem beszéltek neki róla. Károly Éva meg azért van, azért viszi a képeit mindenhova, ha kell, a templom ünnepi csendjébe, vagy akár a Gellért Szállóba, akár az Angelika Kávéházba, szavakat a képek elébe színészekkel, énekeltet, szólaltat meg hangszeres muzsikát és rajongó költőt, mert azt szeretné, ha a hit és szeretet belőle, műveiből továbbsugároznia. A Nagymamájától kapott lelki ragyogás sokfelé és sokféleképpen kamatozna. Mert a szépség ennek a kincsnek a legigazibb és leghasznosabb foglalata. Ha jól kezeljük. Károly Éva avatott mestere a szeretet továbbadásának és a szépség kezelésének. * * * Mindezt, amit eddig leírtam, megfelel annak a tapasztalatnak, amit néhány tárlatán, harmincnegyven képének ismeretében rögzítettem magamban. Most, amikor májusban, az Óbudai kicsinyke templomban, amit ezelőtt ötven esztendővel állított ez a kevert nyelvű, de lélekben egységes óbudai népesség az Úr tiszteletére, láttam néhány egészen új alkotását, meglepetésemben felsóhajtottam: „ez a Károly Éva most egy nagyon-nagyot ugrott.” Nem, inkább szárnyalt! Erre szokták mondani a játékosabb stílusúak: hoppá! Eddig ugyanis Károly Éva csak tájakban élt, csak a virágzó fák és bokrok, a homályokat oszlató holdfényben kószált, kutatva, merre is van az az út, ahol célhoz érne. Magyarul: sok-sok képének ő volt a hőse, a fátylak az ő testét és lelkét takarták-nyilották meg. Vagy elvétve lehetett tőle portrét is látni. Most meg - talán a templomi jubileumra? - festett egy többalakos kompozíciót: alul több fiatal fej, arcuk nyitott, tekintetükben a lélek fegyelmezett mohósága bújkál, felettük meg a Hegedűs tartja a vonóját a húrokon. Ez a többalakosság, a szellemiségnek, a lelkiségnek, a úszta szándéknak ez az allegóriába is átugró lendülete mintha elszakítani akarná a köteléket, ami eddig csak az önkifejezést, az egyéniségnek ezt az „unisono” megmutatását parancsolta volna a lírikus hajlamú művésznőre. És ha már itt tartok, le kell írnom: az utóbbi évtizedekben tartalomban és technikában, átélésben és korszerűségben a nők alkotói dinamikája mintha felerősödött volna. Őszintébbek is, úsztábban fogalmazónk is, mint a férfiak. Mintha a lelki nevelés ösztöne hajtaná őket: az izmusok tébolya ellenében, az ostoba szájtépés visszaszorítására a nők adnák a kornak, ennek a véres korszaknak az ellentmondó biztatást arra: vissza kell térnünk a mindennapi értelmes élményekhez. A béke hangjaihoz, színeihez, tehát önmagunkhoz. A líra, a hit, ajellem, a szépség minden pillanatban felfogható! Fel is kell fogni, ha a megismerés és az átélés útjából a szennyet eltakarítjuk. Ez is feladata, a nevelés is a tennivalója a művésznek. És ezt az asszonyok jól csinálják. Ezért öröm végiggondolni az Ut a végtelenbe című alkotást is: mennyi átélés és mennyi leszűrődés, a vágyaktól és a vágyakból izgalommá nőtt pillanat, elmélkedés és óra van e nemcsak formai remeklés mögött. 46 VI. évfolyam 1996. június * 2. szám
