Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Herke Rózsa: Maradj velünk
Hesrke Rózsa Maradj velünk... Maradj velünk Uram, mert beesteledett... És sír a gyermek a magyar kuckóban. Ágyúszó hal- lik a városból. Az nyugtalanítja álmát. Anyóka ül a bölcső mellett. Kérdőjellé görbült, úgy figyel. A lövésekre megremeg. Szemével a feszületet keresi: — Mi lesz, Istenem? Mi jön még? Sápadt fiatalasszony áll az ablaknál: — Fénylik az égbolt! Tűz van! Ki tudja, mi ég? Elégetnének ezek mindannyiunkat. Az egész magyar hazát... Majd így folytatja: — Csak jönne már Jóska. Félek, baja esik. Mit csinálnánk gazda nélkül... Az anyóka is megszólal: — A kutya! Ugat! De mintha örülne, úgy ugat! Ziláltan esik be az ajtón a gazda. Leroskad a székre. Zsebkendőjét a bal karjára szorítja. Halkan, rekedten mondja a feleségének: — Hozz vizet! Tiszta vizet, és tiszta ruhát! Az asszony a sublóthoz ugrik. Nem kérdez. Hagyja, hadd beszéljen az ura: —Az iskolát lőtték az oroszok. Foszforos lövedékkel... Kigyulladt. Segítettem oltani... Rám lőttek. Súrolta a golyó a karomat... — Mégse mennek el? — kérdezi az asszony. — Nem! Még egyre csak jönnek. A mieink meg csak azt hajtogatják: „Ha mind egy szálig itt pusztulunk is, de nem adjuk meg magunkat. Szabadok akarunk lenni... Igazán szabadok...” Agyulövés, géppuskaropogás. Az öregasszony megint összerezzen a bölcső mellett. Előveszi a rózsafüzért. A gazda karját kötözi a felesége. Az pedig a bölcső felé fordul: — Ne féljen, Édesanyám! Nem jön idáig a golyó. Csak imádkozzék azokért a fiúkért, akik ott égnek a tűzben. Kiszabadult a pokol. Úgy lángol minden. És az ördögi öldöklés... — Mikor lesz vége... Mire végződik? — kérdezi az anyóka, de válasz az nem jön. Az asszony ennivalót tesz az asztalra. Szalonnát, kenyeret, egy pohár bort. Az ura leül, de nem nyúl semmihez. A szemében ott lobog a tűz, amit el akart oltani. Fájó karjára hajtja az arcát. Tüzel a seb: — A sok fiatal gyerek ott... - messze tekint, és öleli őket szemével. Repülőgépzúgás, — sivítás. A gyermek fölsír. Az apa odamegy hozzá. A kicsi elhallgat. Rácsodálkozik a szerető tekintetre. Az apa pedig csak néz: — Kicsi fiam, mire születtél?! De én szeretném... Akarom...— és összekulcsolt kezét a kis dunnára teszi. A villanykörte nagyot lobban. Kialszik. Az asszony megint ott áll az ablaknál. A fénylő eget kémleli. A gazda is odalép. Jobb karjával átöleli a feleségét. Úgy néznek ki az éjszakába. Hirtelen rájuk zuhan a csönd. Mozdulatlanok, csak az arcuk sugárzik. És messiást-várón, esdekelve mozdul a szájuk: — Maradj velünk, Uram, mert beesteledett, és sötét az éjszaka... Beláthatatlan, végeláthatatlan sötét... 1956. november második felében VI. évfolyam 1996. június # 2. szám 25
