Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)

1996 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Estétől reggelig

— Rohanj orvosért — fordult hátra a férfi ágya felé. Hangja remegett az izgalomtól. A férfi hanyatt feküdt, bal kezével elfedte szemét a csillár éles fénye elöl.

— Rohanj föl! - ismételte. - Talán itthon van a doktor. Szörnyű, hogy pont szombat van!

A férfi kissé felemelkedett.

— Már megint csinálod a cirkuszt - mondta. - Reggelre jobban lesz. Ha nem, elhívjuk a körzeti orvost.

Az asszony megmarkolta az ágy szélét.

— Teljesen be van dagadva a torka! Nem érted? Nem kap levegőt!

— Fenét a torka. Bedugult az orra, mert náthás. Fújd ki neki.

— Tiszta lepedék, nem érted!? Vagy lusta vagy kimászni abból az ágyból?

— Ne hiszterizálj. Szeretnék végre aludni. Rémeket látsz, mint már annyiszor.

— Nézd meg! — kiáltotta az asszony. — Lusta vagy? Vagy sajnálod a pénzt?

— Legalább egy ezres - mondta a férfi és felkönyökölt.

— Attól a dögtől nem sajnáltak, ugye? Jó, majd fölmegyek én!

Az asszony felkapta a székről odavetett pongyoláját és lábával a papucsot kereste.

— Teljesen tönkrementek az idegeid — mondta a férfi. Feldobta a takarót, kiszállt az ágyból és odament a gyerekágyhoz.

— No, mi van? - kérdezte. Lehajolt, kezét végighúzta a verejtékes kis homlokon, belenézett a félelemmel telt szemekbe, és látta a merev lefutó vonalakat, melyek körülvették a gyerek száját.

— Hűha — mondta és megsimogatta. — Nem kell megijedni, nem lesz semmi baj. Hívjuk a doktor bácsit, majd ő segít.

— Na, látod már? — mondta az asszony, miközben elöl végiggombolta a pongyolát.

A férfi hátára vetette a kabátját, rágyújtott egy cigarettára és kiment. Az asszony leoltotta a csillárt. Újra félhomály terült szét a szobában, sárgás derengés és csend. A kislány sípolva lélegzett. Az asz- szony úgy érezte, hogy lázas, bő pongyolája alatt tüzel a bőre. Térde reszketett. Didergett.

— Vége — gondolta. Az óra egyhangúan ketyegett. Mintha hullana lefelé, úgy érezte, egy űrbe, mely semmivel van kitöltve, s ez a semmi izzó hideg lángokkal kavarogna körülötte. Nézte a kislányt, a kislány nézte őt. Azt várta, hogy a látvány mindjárt eltűnik előle, mint egy csóvát húzó üstökös.

— Nincsenek itthon - mondta mögötte egy hang. Betörő, bejött a nyitott ajtón — ez volt az első gondolata. — Most majd leüt, megöl, és mindennek vége. De jó lesz — gondolta. — Nem kell osztozkodni a gyerekeken és a bútorokon. — Aztán felismerte a férfi hangját, és megértette, amit mondott.

— Rohanj a sarokra — mondta, és a tekintete lökte kifelé a férfit. — Ott is lakik egy

— Ömlik, mintha dézsából öntenék — mondta a férfi. — Elázott a cigarettám.

Az éjjeliszekrényhez ment, kivett a tárcából egy cigarettát. Ötször csattogtatta meg az öngyújtót, míg lángra kapott. Az asszony nem szólt, csak nézte. A férfi felhajtotta a gallérját, kalapot tett és kiment.

Az asszony széket húzott az ágy mellé. Ölhetett kezekkel ült, a kislányt nézte, olykor felriadt, körülnézett a homályos, sárgásán derengő szobában, de akkor is csak a gyerekét látta; hűvös fuvallatot érzett, de nem vette észre, hogy a férfi után nyitva maradt az előszoba ajtaja.

— Vége — gondolta, és felnézett az órára, ami éppen hármat ütött. — Nekünk már végünk. Csak a teste járkál itt közöttünk, a lelkét már odaadta másnak. Annak a szajhának. Hát csak menjen. Menjen innen. Hová süllyedt máris! Mi is megleszünk valahogy.

— Ugye, Kicsim? Szorít még? — kérdezte hangosan.

A kislány igent bólintott.

— De már könnyebb, ugye?

A kislány nemet intett és újra sírni kezdett, némán.

Az asszony egy pohár vizet hozott a fürdőszobából. Leült és kezébe vette a kislány kezét. Összeszorította a fogát, hogy ne vacogjon.

VI. évfolyam 1996. június # 2. szám