Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)

1996 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Estétől reggelig

— Anyu, ne sírj — mondta félénken a kisfiú, a másik ágyból. A feje az ágy lábánál kandikált ki a paplan alól és kikönyökölt az ágya szélére. — Ne sírjál, mindjárt jön a doktor bácsi. Tudod, milyen kényesek a lányok.

— Mit beszélsz? — kérdezte az asszony csodálkozva.

— Semmit - mondta a kisfiú. — Azt mondtad, meg fogsz mondani apunak, hogy verekedtem az iskolában és nem mondtál meg.

— Bújj be, mert te is beteg leszel — mondta az asszony. — Elég szégyen, hogy verekedtél. Pláne lányokkal. Még megmondhatlak.

Az asszony megtörölte a szemét, és elfordult a sárga kendővel letakart állólámpa felé, ahonnan a sárga derengés betöltötte a szobát.

— Folyton verekszik — gondolta. — Mi lesz ebből? Nehéz lesz apa nélkül. Most kellene szigorúan fogni őket. Beszélni kell majd a tanítónővel... De csak menjen, már holnap reggel. Ne mászkáljon itt kelletlenül.

A kisfiú lefektette a tenyerét az ágy szélére, kezére támasztotta az állát és úgy figyelt. A kislány most valamivel könnyebben lélegzett; legalább is így tűnt az asszonynak. Egyikük sem szólt. Az utcáról behallatszott az esőcsatorna csobogása.

Még a folyosó végén lehettek, de már meghallotta, hogy jönnek. Felugrott, kifutott az előszobába és kinyitotta előttük az ajtót.

— Jaj, doktor úr, azt hittem, már sose érnek ide.

Alacsony zömök ember volt az orvos, nyugodt mozgású, mély tekintetű. Csuklyás esőkabátja sötétre ázott; hasas táskájáról csöpögött a víz.

— Mostanában gyakori az ilyesmi — mondta. — Az iskolában szedik össze.

Halkan maga elé nevetett. Borostás arcán meglátszottak a gyűrött párna vörös csíkjai. A férfi elvette tőle a kabátot. Az orvos bement a szobába és felkapcsolta a villanyt. Az asszony úgy nézett az orvosra, mint egy csodatevőre, mint egy mágusra. Nagy-nagy megkönnyebbülést érzett. Leereszkede- tett a fotelba a dohányzóasztal mellé és nézte, gondolatok nélkül, a fecskendőt, a hallócsövet, az orvos csillogó szemüvegét meg a zömök orvost, aki nyugodt mozdulatokkal tett-vett a gyerek körül, és a férfit, aki a cserépkályhának dőlt és melegedett. Nézte a férfi kezét, száját, és Juditra gondolt, aki öregebb nála, mégis más olyankor, mint ő; kutatta a férfi arcvonásait, hátha felfedez rajta egy aljas vagy állati vonást.

— Nem látom az igazi arcát — gondolta az asszony. — Olyan, mint máskor. Pedig biztosan nem olyan. Szerencséje, hogy nem látszik meg rajta.

— Micsoda éjszaka! — gondolta a férfi. — Veszekedés, betegség, csupa akadály, csupa nehézség. Minden összeesküszik az ember ellen, minden másképp történik, mint kellene. Ha ő ragaszkodik a gyerekéhez, én is ragaszkodom az enyémhez. Én csináltam őket, az én mámorom gyümölcsei. Juditnak úgysem lehet gyereke. A műtétkor az orvos megmondta neki. Még sírt is miatta, hogy ő most már nem igazi nő. Bár ez inkább affektálás volt. Egyszer bevallotta, hogy sohasem akart gyereket, és nem is szereti a gyerkeket. De akkor minek beszélt rá, hogy ragaszkodjam a fiamhoz? Bosszú az első asszony ellen? Miért? Sohasem bántotta, nem várta meg a gyár előtt, nem rontott neki esernyővel, mint más hűtlenkedő férfi felesége. Nem, azt nem lehet mondani; sohasem teregette ki a szennyest. Szennyest? Hát igazán szennyes ez? Kívánom, szükségem van rá, és vele akarok élni. Nincs talán jogom erre? Gyerekeim vannak, jó, tudomásul veszem. Mindennek megvan a maga módja: meg fogom tenni, ami a kötelességem. Ez nem minden? De igen, ez minden, amit adhatok.

Észrevette, hogy az asszony figyeli. Felötlött benne az esti vetkőzés, az asszony tekintete a tükörből. Érezte, hogy ez más tekintet, mint amaz volt, mégis ahhoz fűzte a gondolatait.

— Nem is tudom, miért nem akartam. Pedig szép, csinos, kívánatos, annyi kétségtelen. Miért kell nekem Judit tulajdonképpen?

10

VI. évfolyam 1996. június # 2. szám