Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)

1996 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Estétől reggelig

— Azt gondolod, hogy mocskos disznó vagyok? — kérdezte a férfi. - Lehet. Ez az igazság.

Hallgattak. Valami különös zsongás töltötte meg a levegőt, a felső emeletről zuhanás hallatszott,

az utcán súlyosan dobogó léptekkel futott valaki.

— Én szűzen mentem a házasságba - mondta az asszony keserűen.

A férfi azon töprengett, kár volt így beszélnie az asszonnyal, s nem egészen értette a megjegyzést.

— Igazán? - kérdezte. — Csakugyan?

— Még te kérdezed? - kapta fel a fejét az asszony.

— Talán nem emlékszel?... Még ő kérdezi!...

A férfi elgondolkozott.

— Ne sírj - mondta. - Félreértettelek. Mindenre emlékszem, és emlékezni is fogok. Senki sem kívánja tőlem, hogy megtagadjam ezeket az emlékeket. Tudod, hogy szerettelek, és tudnok kell, hogy mindig büszke leszek rád. Bármi is történjék közöttünk.

— Vége - gondolta az asszony, s igyekezett semmire sem gondolni. Ezt az egy szót hajtogatta magában, az óra ingájának monoton ütemére: vé-ge, vé-ge, vé-ge...

Párnáján a nedves folt egyre terjedt.

Sokáig nem szólt egyikük sem.

— A lakás és a bútor itt marad nektek. Csak a ruháimat viszem el, a fehérneműt, meg a személyes dolgaimat. Semmi mást.

— A bútorra hátravan még négyhavi részlet. Éppen egy éve vettük.

— Tényleg egy éve. Mennyit jártunk utána. Azóta sincs ilyen jó kombinált berendezés. Jó lesz nektek. Biztosan férjhez mégy megint, ez lesz az én ajándékom.

— Szerda volt, emlékszem. Sütött a nap. Korábban jöttünk el a gyárból. Megkaptuk az egyik teherkocsit, azzal mentünk a Üllői útra.

— Milyen jól emlékszel — mondta a férfi. - Ami a részleteket illeti, azokat majd külön megkapod tőlem. A gyerektartás két gyerekre harminc százalék lesz, de a bútorrészletet külön odaadom. Jó?

— Jó - mondta az asszony. — Ha Judit beleegyezik.

— Juditnak ehhez semmi köze. Ez a mi kettőnk ügye.

— Egy éve - gndolta az asszony és hangosat sóhajtott. — Egy éve csak. Judit az anyagbeszerzésben dolgozott és nem volt semmi baj. Visszagondolt rá, hogy a rakodók leütötték a fal sarkát a szekrénnyel, a gyerekek táncoltak örömükben, az asztal csak felfordítva fért be az ajtón.

Az óra kettőt ütött.

— Aludjunk - mondta a férfi. — Mindjárt reggel lesz.

— Megnézem előbb a gyereket — mondta az asszony és kibújt az ágyból.

— Hát te ébren vagy - kiáltott fel fojtott hangon. Letérdelt az ágy mellé és kezébe vette a kislány fejét.

— Anyu - suttogta a gyerek — nem kapok levegőt...

— Mit beszélsz, kicsim? Torkodra ment valami?

— Nem. Csak úgy szorít.

A kislány a torkához nyúlt, tétován, ajka legörbült, és lehunyt szemhéja alól könnyek gördültek elő. Hangtalanul sírt, fájdalmas fintorba torzult arccal. Vonásaira kiült a keserű légszomj.

Az asszony lekapta a nyakáról a borogatást.

— Most jobb?

— Nem - szipogta a gyerek. — Belül.

Az asszony felkapcsolta a csillárt. Felültette a kislányt, ááá-t mondatott vele és a torkába nézett.

— Úristen! — mondta rémülten, és visszafektette. A kislány torka be volt dagadva és sűrű lepe- dék borította. Megfullad, meghal — gondolta az asszony, és testét kiverte a verejték.

VI. évfolyam 1996. június * 2. szám