Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)

1996 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Estétől reggelig

— Csendesen - mondta az asszony. — Fel akarod ébreszteni őket? Egyébként az, ezerszer az! Egy szajha, mindenki matraca. Érted?

A férfi szájában felvöröslött a cigaretta. Mélyen leszívta a füstöt és lassan fújta ki. Merev tekintettel nézte az asszonyt. Hallgatott. Aztán a szőnyeget nézte és azt mondta:

— Kerüljük ezt a hangot, jó? Ebben megegyeztünk.

— Meg. De ő akkor is az, ha nem mondjuk ki.

Csönd lett. a kislány nyögött egyet; a szél megzörgette a redőnyt.

— Feküdjünk le - mondta a férfi.

Tizenegyet ütött az óra. A két gyerekágy között lógott a szemközti falon, olyan volt világos számlapja a hosszúkás barna tokban, mint egy hosszú hajú szfinx nyugodt, titokzatos arca, s halk ütései, mint a harangjáték. A férfi a cipőjét fűzte, s hallotta a háta mögött a szoknya, a blúz, a kombiné suhogását. Hátrapillantott. Az asszony féloldalt ült az ágy szélén, nézte meztelen magát a tükörben, s hátranyújtott kezével hálóinge után kutatott. Nézte és sajnálta magát, a jövőre gondolt, elhagyatottság- ára és a két gyerekre, fiatalságára, elcsókolatlan szépségére, s eszébe jutott az első ölelése, a nászéjszakájuk, amikor a férje segített neki vetkőzni, s az utolsó, múlt szerdán, mielőtt a levelet megtalálta. Láda a tükörben fájdalomtól szelíd arcát, könnytől ragyogó két szemét.

— Szép — gondolta a férfi. — Szép melle van, pedig két gyereket szoptatott. Kemény és feszes a teste, mint lánykorában. Judit öt évvel idősebb, és legalább tízzel petyhüdtebb. Össze se lehet hasonlítani vele. Olyan, mintha mindig álmos és fáradt lenne. De ha ölelem, felgyűl, mint egy fáklya. Izzik és perzsel, és ért hozzá, annyi biztos. De nem ilyen szép. Össze se lehet hasonlítani vele. Mégis Judit kell most... Lehet, hogy mocskos disznó vagyok?

Az asszony a tükörből látta, hogy a férfi figyeli. Bőrén érezte végigsikló pillantását. Szemében egy pillanatra feltámadt a remény. Hátha? Mi lenne, ha most átnyúlna érte az ágyon? Keze megtalálta a hálóinget, de nem mozdult. Tekintetük találkozott a tükörben. A férfi krákogott és előrehajolt a papucsáért.

— Vége — gondolta az asszony.

Az óra egyhangúan ketyegett a falon; a kislány fészkelődött; valahol messze egy kutya elnyújtott hangon vonyított.

Franciaágyon feküdtek, egyetlen széles betéten, a fejük fölött tejüveg henger világított.

— Le kéne oltani, mert felébrednek — mondta a férfi.

— Igen — mondta tompán az asszony.

De egyikük se mozdult. Csak feküdtek hanyatt az ágyon, a tejüveg henger sápadt sugarai alatt, szótlanul és mozdulatlanul, és a lámpaernyő mennyezetre rajzolt árnyékfoltjait figyelték.

— Ne sírj - mondta a férfi egy idő után. Rejtett remegést érzett a közös ágybetéten.

— Nem sírok - mondta az asszony, és kifújta az orrát. Igyekezett, hogy határozott és tárgyilagos legyen a hangja, de nem sikerült. Megalázódnak érezte magát. A férfi alatt tovább reszketett a betét.

— Mért sírsz? — kérdezte a férfi.

Percek múltak el, s az asszony nem válaszolt.

— Sajnállak — mondta nagysokára. — El fogsz zülleni.

— Másképp fogok élni. Most ehhez van kedven.

— Kedved? Azon múlik, hogy mihez van kedved? És a gyerekeid, a saját családod?

— Fizetni fogom a gyerektartást.

— Nagyszerű.

— Többet nem tehetek. Jogom van az élethez. Senki és semmi nem kényszeríthet, hogy akaratom ellenére éljek. Értsd ezt meg végre.

— Halkabban beszélj.

Hapló

VI. évfolyam 1996. június # 2. szám