Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Czakó István: Európa lelke
ennek a máj a nagyon-nagyon megöregedett földdarabnak a lelkét sok-minden-más is jelenti, sok- minden-más is alkotja. Előbb tehát azon csodálkozunk - ha már a szerző erre a magatartásra hív fel hogy a cím után rögtön egy beszűkítő nyilatkozatot tesz. Ezek után már csak a keresztény lelkiséget keresném, mái- csak azért is, mert szeretek - főképpen jóindulatú, szellemileg is megújító — hatás alá bejutni. Hát még ha ámulhatok is azon, hogy mennyi jót kaphattam. Európai kirándulásai sorát 1963-ban nyitja meg a szerző. Komáromnál lépi át a magyar határt. Ott azon csodálkozik, hogy a Duna túloldalán magyarul beszélnek a lányok. Hát hogyan szóljanak, ha magyarok? Itt se európai lélek, se keresztény lelkiség, csak egy lapos járású csodálkozás, jegyzőkönyvi stílusban. Jön a második karcolat. (I la az igen kedvelt irodalmi műfaj képviselői most nem pimlnak el a szégyentől, hogy erre az írásra ezt a minősítést ejtem le.) Szóval ebben a karcolatban se keresztény lelkiség — úgy, impulzive, elcsodálkoztatóan —, se Európa lelke, még alvó állapotban sem. Jelentéktelenségében ez lehetne a mérce a továbbiakban? Jön a harmadik: A nézet katolikus. A rövid esszé így indít: „Mert van német és katolikus német. A kettő nem ugyanaz. Erre első utam végén jöttem rá.” Szerintem szerzőnek nem kellett volna elutaznia a németekhez, a katolikus németet ki sem emelve ebből a nagy tömegből, mert minden átlag-műveltségű polgár, itt, Európában tudja, tudni véli, hogy a protestáns német, az protestáns, de nem is akáihogyan — a frankfurti könyvvásáron érzékeltem, mekkora szellemi tőkét mozgatnak meg egy-egy ilyen alkalommal. Ebbe a kis röppenetben értesülünk utazási félreértésekről, ki kit nem várt, ki és miért várta volna őt, a szerzőt. Őt, aki itt is fontosnak tartja megjegyezni: „Ha Berlinbe megyek és egy módom van rá, mindig megnézem a Pergamon-múzeumot..”. igen-igen, a Pergamon-múzeumot. Ez ugyan nem keresztény alkotás, de Európa lelkét vetíti a jámborabb vándornak! (De erről a rácsodálkozásáról ennél többet egy szót sem ejt a műértő világutazó). Egy-két személlyel megesett, esendő szembesülése után szerzőnk mondja az ő megfellebbezhetetlen ítéletét. Mert csak az a fontos, amit ő lát, amit ő hall, és amit ő mond. Vagyis leír. Lipcse megint egy ékes fejezet. Ami itt a szövegből kikaparható, nem több, mint döcögő, stílustalan mondatokban olyasminek a megelevenítése, amely se nem új, se nem olyan érdekes, hogy végig kellene olvasnunk, de hát háromszáz forintot áldoztunk, hogy birtokunkba kerülhessen ez a vallomássorozat!) Pedi a lipcsei templom valóban csodálatos, a gótika felejthetetlen remeklése, monumentalitása még azokat is meglepi, megfogja, maradásra készteti, akik már jártak Párizsban és a máshol található katedrálisokban! Azon veszem észre magamat, hogy kezdem sokallni: az egyes szám első személy ennek a stílusnak a legfeszesebb pontja. Akkor is kiemelve az én, ha mást beszéltet a szeiző, akkor is, akkor még inkább, ha ő nyilatkozik, ítél, tervez, tesz-vesz, igazgat, irányít. Itt minden úgy és azért történik, hogy a szereplőnek legyen módja és lehetősége elcsodálkoznia, de leginkább arra, hogy személye középponti- ságát nyilvánvalóvá tegye. Hivatásunknál fogva olvasásra szoktatták rá figyelmünket, magunk is úgy készültünk a szellemi produkciókra, hogy előbb megtanultuk a közlés szabályait. Meit élvezettel olvasni annyit jelent, mint megérteni az embertárs szándékát, aki elárulja nekünk magáról és arról, amit ő érdekesnek tart, a lényeget. Nem szoktunk hozzá ahhoz, hogy fontoskodással rabolják el az időnket. Mi itt, türelemmel és megadással végighajtogattuk ezeket a lapokat, mert Ígéret állt a fedőlapon Európa leikéről. Még az előszóba felvázolttal is megelégedtünk volna. De ebben a sovány kis kötetben tucatszám sorolnak egymás után helyzetek, amikből csak egy olvasható ki: ez az ember kihasználta azt a lehetőséget, hogy mehetett ide-oda, küldték ide és oda, engedték ide-oda, akár megbízatással, akár anélkül, 1963-tól 44 VI. évfolyam 1996. március * 1. szám
