Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 1. szám - KÖZÉLET - Radó István: Kultúrát vagy konzumkultúrát?
KÖZÉLET Radó István: Kultúrát vagy konzumkultúrát? Mottó: Nincs értékválság, hiszen szellemi, erkölcsi értékek vannak, bőséggel, csak éppen nem jutnak el sokakhoz... — nincsenek jól közvetítve. Ezen lehet és kell változtatni! (J.E) A cím két fogalma közt óriási a különbség. Az egyik, emberi alkotások összességét jelenti,amely a szépség és a maradandó értékteremtés jegyében született, és amelynek eredője mindig isteni. A másik pedig az anyagi haszonszerzés céljából megtermelt szórakoztató forma, amely lehet szép, mulatságos, meghökkentő, de leginkább vulgárisán, monotonon ismétlődő. Egyszerűnek kell lennie, hiszen az átlagízlés mindig könyörtelenül gyorsan fogad vagy vet el, és ismétlődnie kell, hiszen az átlagos szellemi felfogás sosem gyors... Ilyen gondolatok fogalmazódtak bennem, amikor kíváncsiságból felváltva hallgattam három, önmagát kereskedelmi rádiónak nevező adó műsorát. Mindenekelőtt: mitől is kereskedelmiek ők? A kérdés kissé költői. A kereskedő árut vesz olcsóbban, és azután drágábban egy másik helyen azt eladja. E x rádiók ilyen tevékenységet — tudtommal — nem folytatnak. Közvetlenül. Közvetve persze talán, hiszen ha a hazai lemezkiadók kínálatát népszerűsítik, egy-egy szám bemutatásával vásárlásra kapacitálja a nagyérdeműt. E rádiók valódi műsorok helyett zömmel észak-amerikai országból származó, „zenei futószalagon” készített rockzenét sugároznak. A zeneszámok között pedig időnként egy-két mondatos összekötő szöveg hangzik el - általában valami jellegtelen bugyutaság. Már bocsánat! Hát igen egy valódi rádióműsorhoz sok minden szükséges, először is terv, koncepció, téma, felkészülés, szervezés, néhány kellően kiművelt, gondolkodó ember, stúdió és némi pénztőke. Az említett feltételeknek jó néhány elemét vélhetően e vállalkozások nem kívánják alkalmazni, a feltűnően egyhangú és egysíkú hangzásukból nem lehet másra következtetni. Nem értem, hogy milyen érdek és szándék vezérli e stúdiókat, zömében az USA néhány megapoliszában naponta tucatjával, futószalagon születő ún. kemény rock műfajú zeneszámokkal árasztják el feltételezett hallgatóikat. E hajdan dicső műfajnak már a már egészen sötéten agresszív és riasztóan lélekfárasztó vadhajtásai dübörögnek, gondolok itt a rapp vagy a techno-féle izékre. Szomorúan tapasztalható, hogy a vizsgált három adó jó értelmű kultúrmissziót nem kíván felvállalni. Élvezhető, értelmes hangon megszólaló műsor csak egyikben volt található, de az is csak késő este. Mintha a gondolat és szellemiség szándékosan száműződnék, mert hogy az nem „kereskedelmi”. De tűnődjünk el a kereskedelmi szándékon is. Miyen reklámértéket képvisel a fentiekben nyíltan bevallva elítélt rádiózás? Száműzi a zeneirodalom túlnyomó részét, a bizonyítottan valódi értékeket, ezáltal máris lemond a potenciális hallgatóság legalább feléről. Azt képzeli, hogy csakis hiányosan művelt fiatalok hallgatják, akik főleg az USA konzerv-konzum-rockzenéjét váiják tőlük, és ezzel elveszti a hallgatók újabb csoportját. Azután a másik érdekes jelenség: (hiteles közvéleménykutatások szerint) az ún. napközbeni háttérrádiózók jórészt éppenhogy nem fiatalok és ők eleve elutasítják a hadaró, kapkodó, gondolattalan „mikrofonlehelőt” a lélekromboló zenéjével együtt. Azért nem műsorvezetőt írtam, mert műsortól itt alig beszélhetünk. E következtetések végeredménye elriasztja a potenciális hirdetőt, hiszen fizetőképes hallgatóság híján, oda a reklámérték! 32 VI. évfolyam 1996. március # 1. szám
