Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 4. szám - VERS ÉS PRÓZA - Varga Alexandra: Teremtésmítosz
Varqa Alexandra Teremtésmítosz (J. R. R. Tolkien nyomán) ,,A megálmodott világnak, legyen Arda a neve, Itt dőljön el, hogy élnünk érdemes vala-e!” V.A. Az Ég Manwenek hívták. Hatalmasnak és elérhetetlennek tűnt a Lény, ki a Dallamból született. Lélegzete maga volt az időtlen kékség, a Tér, melynek termeiben a még alaknélküli megtestesülések élni fognak. Manwe tudta ezt és minden levegővételnél egyre erősebben áramlott ki ajkain a lég és töltötte el a teret. Hosszan figyelte a zafír pulzálását. Lassan dobogott körülötte a Mindenség halvány azúrja, még üresnek tetszett a lüktetés - és Manwe akkor dalba fogott. Feltárult az Isteni Elme. Pörögni, forogni kezdett az áramló Dallam. Messzeszállt, majd visszatért az éneklőhöz, csókot lehelt rá, aztán újra tovasuhant, miként gyermek az anyjától, ha féktelen kedve elragadja - s aztán már nem is tért vissza teljes mivoltában, csupán gyermekeit küldte teremtőjéhez. Ebből a gyönyörű dallamból lett a Szél. Manwét ezután Sulmónak nevezték el, Szél királynak, a megfoghatatlan Kéklő Semmi urának. Bármily boldog volt is Szél Úr, egyedül volt még... A Föld Yavanna. Ezen a néven kelt életre a Föld Szelleme. 0 volt a következő, ő lett az, aki testet adott számtalan apró s talán kevésbé magasztos formának, akiket Manwe szele megérintett és akik fölé az Ég borult. Ápoló, óvó és védő teremtés lett. Kezéből homok pergett alá, ajkának zengő szavából milliárd zölden hullámzó szólam öltött alakot és foglalta el helyét Ardán. Yavanna mosolyogva figyelte a csirák kibontakozását, a rügyek pergését, az ágaskodó Fák ujjhegyeit s ajkán szüntelenül szólt a Dal... ... míg egyetlen óriási, smaragd szín nem lett a föld és a lombok tövén, fák dereka között újabb, egyre változatosabb színű élet nem teremtődött. Yavanna kacagott és kacajából fürge élőlények pattantak ki. Szertelenek és hatalmasok, akár az Anyjuk; kinek megadóan hajtották ölébe fejüket. Feltekintettek, játszottak a Széllel, aztán álomba merültek. Valami azonban hiányzott nekik... A Víz A fénytelen, óriási sosem nyugvó lendületnek, mely az Egyetlen elméből pattant ki; Ulmó lett a neve. Teste beborította fivérének Manwenak alsó birtokait, hová az el nem hatolhatott. Alakja folyton változott. Hol görbe volt, hol meg egyenes, tajtékzó vagy örvénylő. Néha sistergett, néha csendes lett, majd ismét felzúgott és ide-oda ringatózott medrében. Együtt VI. évfolyam #1996. december hó # 4. szám
