Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 4. szám - Az idő sodrában
Az idő sodrában Örvény. Áramló folyadéknak lefelé szívó hatású, gyors, forgó mozgása, illetve az ilyen mozgásban lévő víz. Morális, társadalmi vonatkozásban az örvény értelmét így határozzák meg az Értelmező Szótárban: pusztulást okozó helyzet, ill. valaminek az a jellege, hogy egyre mélyebbre süllyed benne az ember. A szaklexikonban: akkor keletkezik örvény a folyóknál, ha az áramló víz akadályba, netán sziklába ütközik, és azt nem tudja leküzdeni. Azt már szakemberektől meg egykori vizicserkészektől tudom, hogy az örvénybe jutott embernek, pl. a Tiszán, nem szabad kapkodnia, elvesztenie a fejét. Ha nem segít váratlan erő, ki kell várnia az esetleges áldozatnak a pillanatot, amíg a fenékig, a mederfenékig csavarja az örvény, és akkor kell elrugaszkodnia. Miért gondolom én, egy vidéki folyóirat kiadója, akinek általában irodalommal, tudománnyal, művészetekkel kellene bajlódnia, - kell? - hogy az örvénnyel, a természeti és társadalmi jelenséggel untassa a kedves Olvasót. Magam is töprenkedtem rajta, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, ám a végén nekibuzdultam, fogtam az írógépet, feltettem az asztalra, mert erkölcsi kötelességem beszélni róla, hogy örvényben vagyunk. Olyan akadály, szikla vagy miegyéb jutott a társadalmi mozgás-áramlás útjába, hogy veszélyes örvény - netán örvények láncolata - keletkezett. Nemcsak a Tocsik-ügyre, a fényes nappal történő gyilkosságra, a robbantásokra, a kendőzhetetlen visszaélésekre gondolok. Az egész áramlásban, az áramlás pályájában fellelhetők a sziklakeménységű adottságok - mindenki tudja, mire gondolok, legalábbis azok, akik az újságokat nemcsak kinyitják, olvassák, hanem értik is! Végig is gondolják azt, amit a szemük lát. Mondják: korrupció van, maffia van, itt, ott, amott már a hatalom szélét - szélét? - is elérte. Magyarul: íróasztalon innen és túl, alsó és felső - vagy mondjuk így inkább, felsőbb - szinten elfogadják a pénzt, nyitnak érte kiskaput, néha nagyot is. Botrány botrány hátán. Alig győzik az égnek meredő erkölcsi hullákat temetgetni, behantolni, nem egyszer bírói ítélet nélkül, az elfeledkezés, az elfeledtetés altatásos módszerével. Hol lehet a hiba? Hogyan is alakulhatott ki ez a mára ijesztővé, veszélyessé váló állapot? Mert most mindenki mutogat. Egyik a másikra. A másik az egyikre. Holott mindketten az éremnek, ugyanannak az éremnek a két oldala! Földszintes logikánk szerint ebben a mai, európai, kelet-európai - mi középen vagyunk!- történelmi lézengésben, ebben a században lejátszottak a pléhgallérosok két világháborút, felőrölve azt a kevéske biztonságot és bizonyosságot is, amit a XIX század ránk hagyott. Itt, nálunk a bosszú és a gyűlölet okán az angolszász-francia szövetség 1920-ban - 1918-tól 1920- ig - felmorzsolta a monarchiát, lefokozta Németországot, nyugdíjba küldve a magabiztos császárt, létrehoztak Közép-Európában egy hatalmi egyveleget, aminek véres felbomlását a még élménynek is friss balkáni polgárháború, új államalakulások keletkezése mintha befejezni törekedne. Egy szó sem esik arról a rosszindulatú rövidlátásról, amellyel a győztesek - vae victis!- az első világégést igyekeztek lezárni. Nemcsak Európában, másutt is nyitott sebek égnek, mert a győztesek a második véres történelmi menetet - a hadvezérekét! - elfogultan, rosszán elgondolt, rossz lelkiismerettel megkötött alkukkal rekesztették be. Sztálin birodalma nem külső erők hatására dőlt össze, mint ahogyan ezt hinni vélik, hanem a belső elkopás rogyasztotta maga alá. Ami utána maradt, abból mi is egy rész vagyunk. VI. # évfolyam 1996. december hó * 4. szám 3
