Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 4. szám - Az idő sodrában
A negyven évvel, a totális állam gyakorlatba átvitt rémképével. Az állam volt a párt, a párt volt az állam, felszámoltak egy szerves történelmi folyamatot, érdekrendben, gazdaságban, társadalomban, személyekig, családokig, a lelkiismeretig igyekezvén megsemmisíteni még a múltat is, amiről azt hittük, jogunk van hozzá. Mármint ahhoz, hogy részt vegyünk benne a születés jogán. 1989. után az Antall-kormány bátortalanul, a hatalomhoz oly-igen keveset értően nyúlt az iszonyú problémákhoz. Tétovasága folytán kifolyt alóla az idő, a lehetőség elpárolgott. Arra alkalmatlan emberek, állítólag a perchez bölcsek, de a helyzethez kisméretűek, netán felkészületlenek, vagy még inkább selejtesek, elszalasztottak egy sor tennivalót. Amiből akkor is sokminden látszott már, ám a szájtépés, az idétlen önigazolás elfedte a valós helyzetet, a tényeket. Hoztak a Parlamentben szabályokat, azaz törvényeket, amikről viharsebesen kiderült, hogy az élelmesebbek, az eszesebbek és a gátlástalanok számára kényelmes átjáróház, ahol szökni lehet minden felelősség elől, együtt a milliárdokkal. Olyanok, akiknek 1989-ben csak jól kamatozó pártigazolványuk volt csupán, 1992-re, 93-ra, 94-re már milliárdosokként „grasszálhattak” az országon kívül és belül -, fittyet hányva minden erkölcsi kötésre. Országhatárnak és erkölcsi határnak fügét mutatva! A határ átjárhatóvá vált, oda és vissza, és ezt az „aranylehetőséget” a bűnöző típusok használták ki. Akiket se család, se nyelv, se rög, se múlt nem korlátozott semmiben. A gondatlanságból, vagy tudatosan hibásnak gyártott jogszabályok szülték-szülik a mai állapotot, a lehetőséget, hogy szervezetekre szervezetek épüljenek, emberre emberek kapaszkodjanak fel. Minél nagyobb helyen lapul az „Untermann”, annál magasabbra jut az ügyes, a manipuláns, hogy osszon és osztozkodhasson. Egy folyamat felszínét azért írtam le, hogy kiegészítsem mindazt, amit e lap 1996. évi szeptemberi számában, ebben a rovatban már jeleztem. Örvényben vagyunk, az erkölcsi élet egy eleddig ismeretlen sodrású veszélyében. „Mindenki gyanús, aki él” - és joggal. Meg is történik az általánosítás. Dobálják egymásra a felelősséget és a sarat felelős és felelőtlen emberek. Olykor államférfiaknak látszó érdekeltek. És most mi történik? Az örvény, a veszély már nem titkolható! Megkísérlik a magyarázkodást. Nyilatkozatok hangzanak el becsületességről; reggel elhangzanak, de már délutánra érvényüket vesztik. Akárki is ejtette azt ki a száján! Megjátszott tekintélyek pillanatok alatt devalválódnak. Van, aki riadtan igazolja magát, van, aki felháborodik azon, hogy az általánosítás miatt elvesztette közéleti hitelét. És ezen túl mi történik? Most mindenki vizsgálatot indít, egymás mellett, alkalmasint egymás ellen is, vagy ha nem is a másik ellen, de legalább azért, hogy ő jusson a kívánt ellenőrzési helyzetbe, így esik meg, hogy a sok vizsgálódó közben a fontossági sorrend, a törvényes hatalmi rend is csorbát szenved. Mert miközben a Parlament szóra akarja bírni a minden csúcsot megdöntő botrány főhősnőjét, ezt a Márta nevű jogászt, beidézi a rendőrség is, és a hölgy azért nem tud megjelenni a legfőbb fórum, a Parlament előtt, mert a rendőrség máris előnyt szerzett a legfőbb hatalom előtt. Mivel és hogyan? Miért kell annyi vizsgálatot elrendelni, hogyan kell ezt a kutatási hadjáratot lebonyolítani, amikor minden vizsgálati-szerv csaknem minden fázisban és minden szereplőnél ugyanazokra az okiratokra, ugyanazokra az emberekre kíváncsi? Ki fogja itt kimondani végül is az utolsó, a perdöntő szót? Nem meVI. évfolyam #1996. december hó # 4. szám
