Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Varga Alexandra: Vers, próza, grafika
A köpeny viselője lassan felhajtotta csuklyáját. Mély levegőt vett, beszívta magába a fényt és a hideget. Arcán nem tükröződött érzés. Vonásai hidegnek és keménynek mutatták. Pedig lelke legmélyén ragyogó gömb izzott, amelyből időnként sugarak törtek fel. És e sugarak, a láthatatlan fénynyalábok körülfonták, bekerítették egész lényét. Ilyenkor tündökölt, belső lánggal égett. E tűz csak akkor hunyt ki, mikor támadások érték, vagy ha gondolatai alábbszálltak a sötétebb zugokba. Ettől az érzéstől hideggé, kegyetlenné vált - sápadt lánggal égő viaszgyertyává. Nem érzett sem szánalmat sem kegyelmet, csupán a pusztítás kérlelhetetlen szándéka járta át. Szeméből jégszikrákat lövellt, teste érinthetetlenné, lelke megköze- líthetetlenné vált. Most is ilyen volt. Távoli és hűvös. Tekintetéből a magas szintre fejlesztett tudás sugárzott. A támadhatatlan és kikezdhetetlen erő. Körülötte megfeszült a csend. Az érzékek birodalmában nem volt helye a szónak. Ezért is szerette ezt a helyet, mert érezhette a dolgok egyetlen és igaz értelmét, a tagadhatatlan és cáfolhatatlan értelmet, amely megalkotta és tökéletessé tette a mindenséget. Körülnézett. A nyugati hegyóriások némán álltak rendíthetetlen őrségükben, eltakarva az alattuk kanyargó folyó útját. Valahová a hegyek mögé figyelt most a mágus és várt. Érezte, tudta, hogy onnan érkeznek el hozzá Nyugat és Dél követei: a Vándor és a Művész. Csupán azt nem tudta, mikor. Megfeszített értelme, az Értelem egy darabkája nem volt képes áthatolni abba a másik birodalomba, ahol az érzés uralkodott és a könyörület vezette a tetteket. Akarata hirtelen elernyedt, tekintetét elvonta nyugat felől és Északnak fordult a Remete lakhelye felé. Innen az erdők mélyéről felszálló magány lehelete fogadta. Szíve telítve volt ezzel az érzéssel, de maga sem tudott róla. Továbbra is mozdulatlanul állt. A sűrűn kavargó hó újra körülvette alakját. Várt. A szürke felhőréteg mögül most hirtelen áttört az alkonyi nap vörös fénye. Mosoly suhant át arcán és lelke legmélyén megborzongott. Nyugat ragyogó fénye, Kelet bölcsének alakjára vetült, hogy eloszlassa róla a komor tudás árnyékát. Most már tudta, hogy még az est leszállta előtt megérkezik hozzá, a régóta várt Vándor. Budapest, 1995. „Izix földje"
