Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Kovács Endre: Szent Bernát misztikus teológiája
szeretetre az ok: maga az Isten; az Isten szeretetnének mértéke: mérték nélkül kell szeretnünk Őt.” Szent Bernét arra törekedett, hogy szeresse Istent jóságáért. Alázatosan megvall- ja: „Tudom, hogy e szeretetem nem elegendő, de nem is kevesebb, mint amennyire képes vagyok. Nem tudlak azonban annyira szeretni, mint amennyire kellene, erőmön felül pedig képtelen vagyok. Mindenesetre jobban tudlak szeretni, ha te is segítesz: de sohasem tudlak úgy szeretni, hogy az méltó legyen hozzád.” Szent Bernát kétféle szeretetet különböztet meg: az aktív (tevékeny) és az affektiv (ben- sőleg átélt) szeretetet. A tevékeny szeretet (caritas in actu) alatt a főparancsot érti, hogy szeressük Istent és felebarátunkat. A bensőleg átélt szeretet (caritas in affectu) alatt nem érzelmes szeretetet ért, hanem azt a tökéletes szeretetet, amely egészen csak a megdicsőültek osztályrésze, de bizonyos fokig birtokolják már a tökéletességre jutott lelkek is. Amikor az Énekek énekének azokat a szavait magyarázza, hogy Isten elrendezte bennünk a szeretetet (2, 4b), felveti a kérdést: ez melyik szeretetre vonatkozik a kettő közül. A válasza az, hogy mindkettőre vonatkozik, de ellentétes módon. Nem vitás, hogy a szeretet rendjében mindenkit és mindent a létrendi értéke szerint kell szeretni. így Isten szeretete előbbre való, mint a felebaráté, a lélek több mint a test, az örökkévalók fontosabbak, mint az ideig tartók. A jól rendezett cselekvésben azonban gyakran az ellenkezője következik be. Az imádságban Istennel beszélgetünk, mégis hányszor kell abbahagynia az embernek az imádságot a felebaráti szeretet gyakorlása miatt, pl. amikor a betegeket ápoljuk. Szent Bernát misztikus teológiájában nemcsak Istent és a vele való szeretetegyesülést értékelte és kereste, hanem józanul meglátta a szükséget szenvedő embert is. Jogosnak tartotta, hogy a tevékeny szeretetben ez a „megfordított rend” jusson érvényre. A misztikusokat nem egyszer érte a vád, hogy tudományellenesek. Aki Szent Bernát megnyilatkozásait felületesen és egyoldalúan vizsgálja, könnyen arra a meggyőződésre juthat, hogy elítélte a tudományt, főleg a filozófiát. Hiszen Platon képzelgései és Arisztotelész körmönfont okoskodása hitványság és hivalkodás Szent Bernát szemében, máskor pedig megvetőleg szól a filozófusok üres fecsegéséről, amelyben a test és a világ bölcsességét véli megnyilatkozni. Az igazi tudománynak azonban sohasem volt ellensége, sőt egyenesen szükségesnek tartotta, hogy legyenek az egyháznak nemcsak szent, hanem tudós vezetői is. Szívén viselte a papság tudományos képzését; leveleiben sok adatot találunk arra, hogy nemegyszer közbenjárt fiatal papok érdekében, hogy tanulmányaikat tudományos téren tovább folytathassák. Pl. ő vette pártfogásába Petrus Lombardust, amikor tanulmányai végett Reimsben és Párizsbann tartózkodott. Egyik beszédében kifejezetten is megemlíti, nagyon jól tudja, mennyire fontosak az egyház életében a tudományosan képzett emberek. Az élet azonban rövid, ezért az embernek meg kell válogatnia, mit és hogyan tanul. A tudás helyes módjáról Szent Bernát a következőket ajánlja figyelmünkbe: A tudás rendjét az adja meg, ha azokat vesszük előbbre, amelyek szükségesek az örök üdvösségre; törekvésünknek az szabjon irányt, ami jobban felgyullasztja bennünk a szeretetet; a cél pedig akkor helyes, ha nem hiú dicsőségvágy, hanem a felebarát és önmagunk épülése miatt keressük a tudományt. „Mert vannak, akik csak azért akarnak tudni, hogy tudjanak: és ez rút kíváncsiság. Vannak, akik tudni akarnak, de csak azért, hogy mások is tudják, hogy ők tudnak: és ez rút hiábavalóság. Éppígy vannak, akik azért akarnak tudni, hogy tudásukat áruba bocsássák, mondjuk pénzért, elismerésért: és ez rút nyerészkedés. De vannak olyanok is, akik azért akarnak tudni, hogy másokon segítsenek: és ez szeretet. És hasonlóképpen vannak, 20 VI. évfolyam 1996. szeptember hó * 3. szám
