Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Gál Elemér: Lovarda a emetőben
Befejeződött a borzalmas mű és a százados fáradt Megállj-t parancsolt. Csak úgy nyeregben ülve pihent mindenki. Fáradt volt ló és ember. A lovak a friss földet szagolták, az emberszemek csak nézték. A százados levette tányérsapkáját, de inkább a fejét emelte ki belőle, és megtörölte izzadt homlokát. Nagyot sóhajtott hosszan... Nézte a földet, amelyet lovak patája boronáit porhanyó humusszá. Igen, mert alatta, ő már jól tudja, hogy ott homo sapiensek alusznak, ártatlanul hulltak oda, és váiják a feltámadást. O már sejti, hogy valamikor itt még lesz halotti beszéddel temetés, de most még erről nem lehet be... A lombok közül lelopakodó júniusi napsugár most már korlátlanul sütheti sapkátlan fejét, és látja, hogy a feltépett földre egy kismadár száll le repesve, valamit csipegetni: azt hitte, hogy tavaszi szántás. Most felemeli fejét a százados, hogy szembenézzen embereivel. És mit lát? Mindenki levett sapkával, néma főhajtással, csapzott hajjal, de fehérlő homlokkal, szoborrá merevedve ül a nyeregben, ünnepélyes méltósággal, mint amikor díszőrséget áll a század hősök temetésén... Gál Elemér Erdély
