Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Gál Elemér: Lovarda a emetőben
Levetették magukat a nyeregből, igazítottak a hevederen, lószerszámon, tányérsapkájukról, belülről, leengedték az állszíjat, hogy állukra illesszék és várakoztak a ló mellett. Elhangzott az újabb parancs, amelyet már jól ismertek. Félkaréjba álltak kettesével, de olyan furcsa felállásban ezúttal, hogy minden pár előtt egy sírhant feküdt. Most már támadt egy kis nyugtalanság, mozgolódott valami bennük. A lelkekben nagy volt a döbbenet. Már sejtették, hogy következő parancs ügetés lesz - a sírokon át... És a parancs elhangzott. Először lépés, majd könnyed ügetés körbe. A lovak lába azonban még csak véletlenül se botlik egyetlen sírhantba se. (Pedig ez a szigorú titkos parancs: Egyenlővé tenni a föld színével ezeket a hompokat! Még a madár se vegye észre, hogy itt valamikor sírok voltak!) A százados kezd nyugtalankodni. Kudarcba fullad a parancs, ha nem változtat. Vágtát rendel el. A lovak fújtatnak, kitágulnak az orrcimpák, hogy fújtató módjára dolgoznak; horkannak nagyokat, a puha földet dobogtatják a vasalt paták, de a sírokat megint csak átugorjak, mégpedig szépen, méltóságteljesen, mintha a könnyű lovasság indulójára vonulnának, úszva a levegőben, hullámozva valahol fönn az égi magasságokban. A százados megretten. Megfordult a világ? A lovak vették át a hatalmat? A lovas, a huszár nem ura a gyeplőnek, nyeregnek, kantárszárnak, kengyelnek, sarkantyúnak? Hova szállt a férfias akarat? Uramisten, mi történik itt? Újabb parancs! Gyors vágta, szédületes vágta, földrengések robaját keltő irgalmadan, dübörgő száguldás. Hiába. A lovak akkor sem botlanak sírokba... Izzadságuk már emberi könny talán, s barna testükön a fehér hab a halál verítéke. Százados úr! Rémkép ez, valóság? - kérdezi a kalimpáló agyvelő. Tenni kell valamit, valami egyebet, ami célhoz vezet. A parancsot teljesíteni kell. Még tíz perc, vagy talán annyi se, és be kell fejezni a műveletet, jelenteni a fővezérnek. Ezt csak ő tudja, egyedül, pontosan, a százados... És agya újra lüktet, pokoli erővel, szíve csak szuszog, csurog róla a veríték, szenved már ő is, mint Krisztus a keresztfán, de most ördöggé kell válnia: Eltiporni a hantokat! Ez a parancs. Előveszi a korbácsot. Most először. Rácsap a lovára, hogy mutassa be, miként kell ugrattatni a betanított állatot. Paripája, a Délceg, meglódul, szélsebesen száguld - a sírok felett ő is... A legények utána, a lovak megbokrosodnak, őrült kavargásban utánozzák a vezér-lovat. Megbomlik a rend, a lovasok csak bábuk a nyeregben, de valójában nem is ülik a nyerget, a kengyelvason tartják magukat meggörnyedve, előrebukva; a habzó testű nyergesek csak úsznak a sírok felett - megtanulták jól, hogyan kell akadályokat legyőzni. A százados már nem tudja, mit cselekszik. Eldobja a korbácsot, és az véletlenül fennakad egy faágon. Csüng le róla, mint egy kígyó. Most egy utolsó kísérlet. Eszelősen ordítja, de valami elveszi a hangját, nem kap elég levegőt hozzá, de mégis parancsolja, hogy a lovak farolva hátráljanak, ne lássák, mi van előttük. ...És most a legények erősen szorítva térdükkel hűséges lovuk oldalát, hátrálásra kényszerítik. Beleropognak az erős csontok. Most aztán repedeznek a hantok, bomolnak a sírok, ha lassan is, de a fölsebzett föld kitárja magát, és ahogy a szakasz így, hátrálva halad, egyre kevesebb a hant, már csak földkupac, finom vakondtúrás, lópatákkal elegyengetett sima föld - az egész temető... A százados azt mondja, elég. Mintha ezernyi lóerős traktor szántott volna itt, olyan egyenes, olyan szép termőfölddé vált ez a gizgazos, hompos temető. Gőzölög a föld fekete vére. A volt temető most egyenlő a föld színével. Talán csak a rezgő akácok emlékeznek arra, kiket hántolták ide egykor titokban, hogy ne tudja nevüket senki. 6 V évfolyam 1995. június # 2. szám
