Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Gál Elemér: Lovarda a emetőben
VERS IP ROZA Lovarda a temetőben Mártírok emlékére - 1956. A százados komoran, gondterhelten vezeti lovasait. Elöl üget, kissé elszakadva egységétől. Fürkésző, ideges tekintete mintha megfelelő helyet kutatna a mára kijelölt gyakorlatra, pedig nem is a tájat kémleli, hanem csak annyi az egész: nem akar szembenézni embereivel. Ma kerüli legényeinek szemsugarát. Azoknak ma tisztább és erősebb a fényük. A szakasznyi legénység bizonyára arra gondol, hogy a százados csak azért lovagol előre, hogy alkalmas terepet derítsen fel a mai mozgáspróbákhoz, hiszen dísz-szemlére készülődnek. Valahogy jó is egy vezér, aki a csapat nevében, érdekében töri az agyát. Addig mindenki a maga lelki bugyraival játszadozhat, a maga kis világával törődhet: otthon jár valahol, vagy valakiről álmodik. így nem érzik annyira, hogy kemény a nyereg. ..A katonák nappal, éber állapotban is tudnak álmodni, vagy inkább: csak álmodoznak... Hát ezért, a legények könnyedén ügetnek, szabályosan ülik meg a lovat, és inkább a kengyelvason állanak, csak látszólag ülnek le- s felemelkedve a nyeregben, alig érintve testükkel a nyereg felületét, hogy ne gyötörjék a jó állatot. A legtisztább összhang kapcsol egybe lovast és lovat. Mintha még a lovak járnának a lovasok kedvébe. Csinosan táncoltatják farukat, mint amikor a fiatal lányok tetszeni akarnak. Ezt árulja el elégedett horkantásuk, ahogyan rázzák a zablát, riszálják gömbölyű farukat, de még a tüsszentésük is inkább kacagáshoz hasonlít. Egyszerűen, velük a jókedv. Aztán megérkeznek a tetthelyre. A százados csodálkozik, hogy a legények nem csodálkoznak. Egy temetőbe érkeztek... Egy elhagyatott, félreeső temetőbe. Messze a várostól, de még messzébb az emberektől. Egy kísérteties temetőbe. Nem vezet ide se út, se ösvény. Majdnem frissen hantolt sírok domborodnak, alig verte fel őket a gyom. Se fejfa, se kereszt, semmi jel a kishasú halmokon - a végső búcsúra. Itt nem hangzott el a halott fölött beszéd. Ezek jeltelen sírok. Titokzatos hantok. Még madarak füttye se hallik ide. Ijesztő, emberkerülte hely. Még lábnyomok se vezetnek erre. Makacs erős gazok indáznak sűrűn. Bozontos fejük a lovak térdét veri... Emberi lélek erre nem keres senkit. Nem bolyongnak erre kereső társak, valakit felkutató barátok. Nem tudja senki, van-e ott valaki a hant alatt... Mintha tilos volna idejárni, bűnt követne el a belépő, de nem is lenne tanácsos betévedni. Az alig rezzenő fák levelei, mintha titkos ügynökök szemei volnának, klorofíl-felvevőikkel azonnal jelentenének mindent. A legények szótlanok, mélyebb a csend a szokottnál. Máskor zümmög a halk beszéd a parancs- talanság szünetében, most némán, odacövekelve merevednek lovaikkal együtt, mint valami hátborzongató fejfák. Nem néznek a parancsnokra, de tőle várják a feloldást, mondjon már valamit. Miért hozta őket ide?... A parancsnok mintha nem is tudná, mit kell tennie, nehezen oldódik, tétova mozdulatai vannak, húzza az időt, hogy még ne kezdjék. Valami késleltetésre állítja őt... Hanem a legények fejéből egyre jobban kiáll a nagy kérdőjel: mit is kellene itt csinálni? Mit lehet itt gyakorolni? Ezért jöttek volna ide?... A lovak néha prüszkölnek, reszketnek az orrcimpák, kapálják a földet, sörényüket rázzák, összekoccannak a szerszámok, sivít egy-két farokcsapás, és most csak ennyi helyettesíti az emberi beszédet. Dehát, nem lehet estig várni, a százados kiadja a parancsot: - Ló-róll... Gyakorlathoz készülj! A vezényszó hangja eléggé érdes volt, a megszokottnál rekedtebb, de most nem a lovak vetették fel a fejüket, hanem a fiúk. Igaz, csak egy pillanatra, mintha a júniusi levegőben meglebbenő ágak más szagot hoztak volna. Azért teljesítették a kurta parancsot, de nem szóltak egymáshoz. Szemük a behorpadt, furcsa kis hantokat tapogatta... V. évfolyam 1995. június * 2. szám
