Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)

1995 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Két színészrendező az Egri Gárdonyi Géza Színházban

biztos, sehol és sohasem, mivel és mikor küzdheti le a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság érzését a lány, aki jól tudja, hiszen a példa, a nagynéni sorsában eléggé riasztó! —, a vonzalom nem egyenlő erők küzdelme, a férfi önzése és célratörése más, mint a nő bevárása ama bizonyos nagy pillanatra, amikor hagyja kirabolni az életét.

Kierkegaard-ral nem először esett találkozásom a bemutatón. Most, amikorra elfogadtam a dán Sziki Károly filozófust, Altorjai Attila megformálásában, élt bennem a test eleven hatása szerint, mintaki a romantikus öltözet alatt egy valóban mélyen megélt tragédiát elevenített meg a XIX. század közepéről. Engedtem a csábításnak: nézzem meg a rendezés munkáját is felvállaló Sziki Károllyal, mit tesz ő hozzá, mint színész, az általa színpadra álmodott Nagy András-darabhoz? És egyáltalán Johanneshez? Megváltozik-e a dráma alapképlete azáltal, hogy a veretes mondatokhoz jól idomuló Altorjai Attila helyére a más karakterjegyekkel rendelkező Sziki más hangsúlyokat ereszt meg, másképpen olvadnak el az ő lelki adottságai között a szándékok, amiket Kierkegaard nyomán, a döntő, vagy inkább a vereséges pillanatban a főhős ekként fogalmaz: nincs kegyelem! A szerelem meghozta, nem hozta meg neki az üdvözítő magasztosságot!?

Ebben a talányosnak is tűnő feloldásban, vagy inkább kimenekítő kivezetésben, hogy ugyanis az adott embernek csak erre tellett —, ezt kinyögni, inkább megtörtén kizokogni, hogy nincs kegyelem! —, mire gondol a mai átlagszürke polgár? A végzet nem kegyelmezett, a pillanat elrabolta a beteljesülést, átokként zuhant a megalázás és a megaláztatás mindkettejükre? Cordelia a kisebb vesztes, bár egész életére lelki nyomorékká, kiszolgáltatottjává válik egy üresfejnek, a hatalom primitív kegyencének, aki azt hiszi, hogy kegyelmébe fogadja a lányt, akit Johannes sorsa lökött a mindennapok kerekei alá? Itt minden kérdőjeles. Leginkább az, hogy az Istennel haragban álló Johannes, az apja bűnét is hordozva keresi-kutatja a természetfölöttit, a „felsőbb beavatkozást“, ahol és amikor az összetettebb, a bonyolultabb gondolatsort akadályként kellett volna elhárítania magától.

Sziki, mint színész, saját rendezői koncepciója mellett és ellenére sem tudott lemondani azokról az érzelmi tartalékokról, amik benne, mint alkatban felhasználásra vártak. Nem állította át a darabot érzelmi hullámverésbe, de rá és mozdulataira már másképp válaszoltak játszótársai, mint Altorjainak. És ez megint egyik titka annak, amit színháznak nevezünk. A minden alkalommal újrateremtődő alkotás számára az írott mű — keret. Amit belejátszanak, amit mozdulataikkal, hangjukkal, az arcuk mimikájával, vagy a test egy félfordulatával a színészek hozzátesznek, „beleraknak“, az marad a tartalom. Azt hiszem el, én, a néző, az együttjátszó, az idegrendszeremmel a játékot létrehozó és segítő közönség, amit a pillanatban összeadnak a jellemszínészek!

Nincs mód itt jelenetről jelenetre végigelemezni, hol és miben más Johannes Altorjainál és Szikinél, vagy mennyire szenvedték meg a többiek ezt a váltást. Most örüljünk annak, hogy ebben a G. G. Sz.-ban két kamara-darab is fut egyszerre, ahol két jeles művész a mezőny fölébe nőtt — rendezőként is.

V. évfolyam 1995. március hó. 1. szám

I

43