Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Két színészrendező az Egri Gárdonyi Géza Színházban
Szóval Csendes kinyomozta Queneaut, azt a tartalmat, amit ez az író hordott magában. És valami ilyesmit összegezett kutatásai homályos munkájának a végén: Queneau azt állítja, hogy csak kis bolondságok történhetnek a mai emberrel. Annyira kívülünk és felettünk csapnak össze a nagy erők, hogy nekünk nem marad más tennivalónk, mint a legblődebb helyzetekben megmutatni, mire vagyunk képesek, hogyan megyünk ki a buta helyzetekből, vagy hogyan furakodunk még mélyebben bele. Egy a fontos: a mozgás ne szűnjék meg soha, mert ugyan sok értelme nincs ennek a folytonos helyzetváltoztatásnak, a legtöbb amit tehetünk, hogy mozgásban maradunk. És akkor tesszük a legjobbat magunkért és mások ellen, vagy másokért és magunk ellen, ha azt tesszük, ami éppen az eszünkbe jut. Vagy amit az ötlet, az ösztönünk ránk parancsol, vagy — és ez sem elhanyagolandó! —, amit a folyton alakuló, sohasem ismétlődő, vagy nagyon is, egészen az unalomig újratermelendő ismétlődések kínálnak. Ha a lány popója pl. épp ott van, közölnünk kell vele, hogy tetszik nekünk, miért nem vitte arrébb a fene, akkor nem jutna eszünkbe semmi, nem indítaná el az új vágyainkat, stb. Queneau szerint a modern ember — önmaga áldozata. De arról már nem tehet, hogy a történelem minden ostobasága, fertőzete, a háborúk, a testi és szellemi pestisek, eszmék, örökzöld közmondások és öröklila szokások mára igencsak megágyazták azt a felfogást, miszerint: a tébolydában az orvosokkal együtt olyan egyedek élnek, akiket ezektől a közveszélyesektől, ezektől az ellenőrizhetet- lenektől, a kintiektől kell megmenteni. (Innen már csak egy lépés: ugyan mit csinált volna egy leendő, vagy már kész diktátor, buszon közlekedett volna -— gondoljanak az utcáról nőt lopató Berijára!) Az ember, a francia, a párizsi, a pesti, a XX. századi, a magyar, a pesti, a vidéki egyformán és ostobán önző, fölényes és önmagáért szemtelen, ha a konvenciók ezt neki megengedik. És mire épül, honnan indul ez a felhatalmazás: művelt vagyok és terhelt, kibírtam ezt a világháborút is, és nem volt annyi bátorságom, hogy anarchista szenvedélyem miatt, meg az igazságérzetem miatt bármi hasznosat tegyek, nem gyújtom fel az egri székesegyházat, a Könyvtárat, nem mondom a szemébe a hitványnak a hitványságát, csak megfogom a popóját az ismeretlennek, ha hagyja... Bölcs ez a Csendes László, hogy ezt a folytonos mozgást, ezt a mélyröptű párizsi szemtelenséget így fordította magyarba, így tette cirkusszá! Mert mi mást is látunk itt: buta emberek buta bohózatát —, de van benne logika — mondaná Vilmos bátyánk odaátról, az avoni hattyúk árnyékából... Hiszen ő is azzá változott? A SZÍKI-MUTATVÁNY A rendező beugrik a főszerepbe A szokatlan tényezők összejátszása folytán ebben a lapszámunkban adunk helyt annak a kritikai megjegyzésnek is, amely beszámol Nagy András darabjáról, annak múlt év októberi egri bemutatójáról. Ez a súlyos pszichológiai és bölcseleti, nem kevés hitbéli kérdést is felsorakoztató színpadi adaptáció megidéz, elevenen boncol egy embert, aki saját tévelygéseit, tragédiába fulladni készülő sorsát naplószerűen írta meg: a gyónás hitelességével tárta az utókor és a kortársak elé gyötrelmeit. A darabbéli Johannest Altorjai Attila alakította, hozzáadván magából, átéléséből annyit, amennyit maga is akart. Bizonyára a darab elemzése során a rendezővel, az ugyancsak jellemszínész Sziki Károllyal „lementek“ a pokolnak egynémely dantei bugyor-rekeszéig, hogy végül is kiderüljön: színpadon követhető-e a filozófus, az író, a jellem, a válságba jutott test és lélek, és ha igen, milyen igazságokat tapasztalhatunk meg egy-egy ilyen kirándulás során? Altorjai a mondatok tartalma szerint, a meglett férfi, a szerelmet és a szerelmes lányt elfogadó őszinteségével vonult végig a játékon. Mert bizony a hiteles hódítás — nagyon nehéz szerep. Nem 42 V. évfolyam 1995. március hó. 1. szám
