Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)

1995 / 1. szám - TÁRSADALOM - TUDOMÁNY - Koncz Lajos: Prohászka közéleti apostolsága

— a közeledő ezredfordulóban, persze a szellemi élet és gondolkodás mélyebb rétegeit értve alatta. És azért jelei vannak annak is, hogy egy idő óta mintha visszatérőben volna hozzánk a nagy száműzött. Schütz Antal tíz évvel Prohászka halála után a tudós felelősségével és szabatosságával állapította meg egy ünnepi nagygyűlésen: „Prohászka a legnagyobb látók közül való..., és mint váteszi lélek érezte meg korunk szellemi fordulóját és biztonsággal értelmezte az idők jeleit... Arra van hivatva, hogy a jelen és jövő magyarságának egyetemes tanítómestere legyen.“

Ebben a hitben idézzük meg alakját, példáját és útmutatását a jelzett témában, és fogjuk látni és hallani: hogyan érzett, dolgozott, küzdött, vívódott, szenvedett, harcolt a magyar nemzetért, hazánk sorsáért, jövőjéért, a szentistváni örökség megtartásáért, hogyan vállalta a magyar népért, közösségért, másokért, az egymásért való közéleti apostolkodást — a legszélesebb dimenziókban. S ezért hiszem, hogy eszmélkedéseink végére feloldódik az a látszólagos paradoxon, a szinte merésznek, ellentmondásosnak tűnő címbeli szótársítás: közéleti apostolság. Prohászka lelkisége és példája meg fogja mutatni, hogyan lehet a látszólag csak profán világot és munkát, a közéletet, sőt még a kritikus területet, a politikát is — a legmélyebb, Isten előtti felelősséggel, vallási lelkesültséggel vállalni és végezni. S erre az inspirációra, még inkább konkrét példára igen nagy szüksége van a mai magyar keresztény társadalomnak. Az elmúlt négy esztendő történelmi lehetőségével ui. nem tudtunk igazán élni. A keresztény, vagy keresztény szellemiségű pártok az eszmék, „értékek“ hirdetésének magasságában lebegtek jórészt, és nem bizonyították tettekkel, mindennapi küzdelmekkel, hogy a kereszténység nem szó, hanem akció és élet, ahogy Prohászkától sokszor fogjuk hallani.

Ezért a történelmi szellemidézés nagyon is a mához fog szólni, hellyel-közzel szinte nem fogjuk elhinni, hogy egy évszázaddal korábbi időkről beszélünk, a századeleji éveket idézzük, és néha szinte döbbenten azt fogjuk érezni, hogy hozzánk beszél, bennünket ráz fel, vádol, mozgósít és szólít a közéleti apostolság porondjára Ottokár püspök.

Prohászka karakteri adottságai szerint nagyon szerette a magányt, csöndes imádságot, meditativ órákat, éjszakai szentségimádást, tehát volt hajlama, igénye a magábazárkózásra, jungi szakkifejezéssel, az introvertáltságra. Erről tanúskodnak bizalmas Napló-feljegyzései, csodálatos bensőségű elmélkedései, írásai, úgyhogy misztikusként is joggal tartja őt számon az egyháztörténet és teológia. De legalább akkora erő, vonzás és hivatás hajtotta őt az emberek közé. Tudta, hogy papként küldetése van másokhoz, és segítenie kell az Istentől elidegenedett, szerencsétlen emberiségen, át kell adnia a hitnek, az Istenbe kapcsolt életnek örömét, az evangélium örömhírét.

„MODERN KATOLICIZMUS: SEGÍTSÜNK A LELKEKENT‘

A „Modern katolicizmus“ c. művének első fejezetében írja: „Nem boldog a modern ember..., segítsünk a profán kultúrában ki nem elégített lelkeken — igaz, mély, pünkösdi hitünk őserejével és melegével!“ Érzékeli, hogy a századfordulón, majd 1905 táján rendkívül megerősödött a társadalmi nyugtalanság, hiányérzet, világnézeti űr, és nő a befeléfordulás, sőt vallásos idealizmus. Még Ady is megemlékezik e jelenségről egy elfeledett, 1907-ből való cikkében: „Már Budapesten is hallunk öregekről, iíjakról, poétákról, gondolkodókról, akik keresnek. Keresnek valamit, valamiket, istenfélét, lélekmámort.“ „Isten megint aktuális“ — jellemzi a kort egy irodalmi esszé.

Ehhez a korigényhez nyújtott segítséget Prohászka a Két Világnézet c. értekezés-sorozattal a Magyar Sionban (1902), ill. ennek könyvi változatával, a Diadalmas Világnézettel (1903). Lelkipásztori programot pedig az előbb említett Modern Katolicizmussal adott 1907-ben, mint Székesfehérvár új püspöke, de igazában az egész magyar katolicizmus számára és az egész évszázadra. Hatalmas lelkipásztori látomás és koncepció ez a program, és kortabló — a szellemi irányzatokról, tényleges vallási helyzetről, hiányosságokról, de egyúttal a jövő igényeinek, irányvételének és szükségleteinek felrajzolása is. S ez a jövőbelátás annyira igaz, hogy a figyelmes olvasó a döbbenet és öröm vegyes érzéseivel találkozhat e mű olvasásakor a II. Vatikáni Zsinat több korszakváltó eszméjével, felismerése22

V. évfolyam 1995. március hó. 1. szám