Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 4. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András írása Nagy András, Dalma c. színpadi művéről
Nagy András: Dalma c. monodrámájáról Baráti figyelmeztetés kellett ahhoz, hogy közelebbről megismerjem Nagy Andrást és írásait. Erre akkor kopogtatott a véletlen és a szerencse, amikor Egerben játszották az A csábító naplója című filozófiai töltésű színpadi művét. Ezt a meghatározást is félve ragasztom a játékra, mert ezekben a futamokban Kierkegaard, vagyis az egzisztencialista gondolkodó írásait használja fel a magyar drámaíró annak illusztrálására, vagyis kifejtésére, mit és milyen körülmények között teljesít egy lelkiismeret akkor, ha elkapja a szenvedély, a mohóság, a mindenek fölött uralkodni akaró birtoklási vágy. De itt is, mint minden szenvedély esetében bekövetkezik a szelek járásának a megfordulása, amikor már birtokon belül lévőnek tudhatná magát ez a szerencsétlen, de már nem is érdekli az egész, már újabb problémák, újabb szenvedélyességek merültek fel benne, körülötte. És míg ez a nyugtalanság tart, - meddig, ha nem az egész életen át?! - kétkedés van, állítás, majd az állítás tagadása, aztán annak az ellenkezője, vagyis hát mindig és mindenütt adódik az alkalom, a lehetőség, a kiliívás és a félreértés. Vagy a főhősben vagy másban. Az egyik élethelyzet így lesz tragikusabb a másiknál. És ki issza meg a levét? Nem a főhős, aki fürge járású elefánt módjára csörtet be a porcelánboltba, hanem a boltos, annak az alkalmazottja, jelen esetben a lány, aki az üldözéses küzdelemben és küzdelemből épp azt hitte el, amit nem lett volna szabad készpénznek vennie. Ebben a Dalma-ban, amit a Thália Stúdióban Sziki Károly rendezett meg, a nőt, a hódító, az önmagát feláldozó, az önmagát a lélekért mozgósító, a szépségért, az alkotóért szolgálóvá lévő asszonyt közelíti meg. Nekünk, miattunk. Annak mintázatául, hogy ez a Dalma Schindler, a művész-apától és az anyától olyan testi szépséget, olyan vonzó fizikai és szellemi alakot kapott, amire csak azok tudtak és akarhattak igazán „rájátszani”, rátámadni, akik maguk is szinte kényszerítést éreztek, hogy ezt a tüneményt, ezt az egyedülvaló jelenséget gonoszul, vagy nem gonoszul, de mindenképpen önzőén kihasználják, kifosszák, kirabolják. Vagy csak szeressék? De mit is jelentenek ezek a szavak? Dalma izgatóan tehetséges, úgy is nevelik, mint aki majd zenében, vagy a képzőművészetben óriási futamot tesz meg, nagy karriert száguld végig. A karrierben, a száguldásban nem maradt hiányzó iv. Amit csak lehetett, azt teljesítette ez az osztrák, ez a bécsi, ez az európai műveltségű asszony. Túlérett gyümölcs, feltűnően izgató ízekkel és olyan látszattal, ami minden okos és felgyújtható alkotót megbűvölt Zemlinskytól, Mahleren át, Kokoschkán át, Ravel bevételén keresztül fel egészen Gropiusig. Van titka ennek az asszonynak? Van is meg nincs is. A szépség? Csak az egyik alkatrész ebben a jellemi szerkezetben. A tudása? Az is valami. Az idegesítő idegrendszere, ahogyan csatlakozásra vonzza a magafajtáját, mindazokat a keveseket, akik minőségben és szellemi szintben hozzá mérhetők. Mégis mi a különbség az asszonyi Dalma és az őt megejtő férfiak között? Nemcsak a nemiség, az életerőben, az élet erejének a különbözőségében van a magyarázat. Dalma elhitte magáról, hogy Mahlernek, ennek a nagyon nagy muzsikusnak és Gropiusnak, és Kokoschkának és Ravelnek, és Zemlinskynek a megértés kell, az az energia kell, amit tőle, a nőtől kaphatnak. Hűségben mérhető ez a valuta, ez a tőke, vagy akármicsoda? Ideig-óráig minden igaz, majd utána változik a szín, mint Dante Purgatóriu- mában és új szereplők jönnek, csak ő, azaz Dalma az, aki vonszolja magát, röpteti testét és minden energiáját az újabb piaci és templomi színekre, olyan arénákban fellépni, ahol ő mindig is csak a második személy lehet. Akármilyen is az előadás, akárki is lép fel, akármilyen színtéren is bonyolódik le ez a kegyetlen tréfa, amit a tudósok élethelyzetnek neveznek, neki kell elvonulnia máshová, másokért, mások miatt. Vinni is, odahagyni is a szégyent, amit azzal okozott, hogy nem vette észre azt a diszharmóniát, ami V. évfolyam 1995. december # 4. szám
