Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)

1995 / 4. szám - SZÍNHÁZ - Képek az agria fesztiválról

A néző, jelen esetben e sorok frója, viszonylagos felkészültséggel ül be a Dalma Schindler-ről megformált vázlat színpadi bemutatójára. Sok mindent tudni vél, de arra főleg kiváncsi, hogy a színész, Pápay Erika és rendezője, Sziki Károly hogyan tudják Dalmát? Hogyan értették meg azt, amit a filozofikus hajlamú Nagy András lényegesnek tartott felvázolni erről a nőről, erről az asszonyról, a korában, a Bécsben élő' világnak erről a csillagáról.

Pápay Erika - kitűnő színésznő. És milyen fegyelmezett. Nemcsak a játéka. Az egész teste. Annak fizikai állapota, fel vagy le az utolsó izomrostig. Nincs egy felesleges gramm rajta, nincs egy eltévedt mozdulata, nincs tévedése, kisiklása, amely arra engedne következtetni, hogy ez a művész nem érti, mit is vállalt. Pedig táncol, balettet improvizál, pantomimet vegyít mondatai közé-mellé, elővezeti hol elbeszélő kecsességgel, hol drámai futással azt, amit az író megmentett ebből a vulkánszerű jelenségből, akit jobb híján Dalmának neveztek.

Zenészek, festők, éítőművészek, írók, a lélek nagy mesterei rajongtak érte, kegyetlenül megküz- döttek vele, miatta, a találkozástól fellobbanó férfiak szépségét kutatták meg ágyát és agyát — talán a szívét is —, hogy megtudjanak valamit. Amit nem is értettek, vagy nem is érthettek. Fátumot szoktak ilyenkor emlegetni, - de ez menekülés a téma, a felelősség, az ítélet elől.

Dalma értett a zenéhez, a festészethez, táncolt, zongorázott, öltözködött, hódított és hagyta magát áldozatnak, áldozattá lenni, — miközben könnyű kézzel szórta szét éveit, a testében és lelkében felgyülemlő azt az erőt, amelyre szüksége volt Zemlinsky-nek, Mahler-nek, Klimt-nek, Gropius-nak, Werfel-nek — és akárkinek, akiket a vele való érintkezésbe belekergetett a sorsa.

Pápay Erika az első pillanattól lebilincseli a nézőt. Százszor megérint százféle tárgyat, amikkel túlzsúfolta a rendezői és díszletező! szándék a játékteret, fel-le egészen a mini-forgószínpadig, vagy forgó-dobig.

A művésznő minden megfeszülő idegszálával a lelki tartalmat keresi ki magából, el akarja hinni, hogy ez az alig két órányi idő és a zsibivásár-szerű színpad összegezheti egy élet számláját. Csak azért, mert ő, a művésznő birtokolja a játék alaphangját, őaz a hangszer, amelyen ez a szép lejtés, akár tánc, akár dallam, a szónak csak sóhajtott töredéke „kijön”, hozzánk ér.

Pápay Erika a szó fizikai és metafizikai értelmében lángra lobban, előttünk, nekünk, értünk. Rá akar beszélni minket, hogy azt a művészi csalást, amit varázslatnak is szoktak nevezni, mármint azt higgyük el neki, miatta, az előttünk égése-lobogása miatt, hogy két óra elegendő megidézni egy korszakot, egy szellemet, a bolygókat amaz álló csillag körül. Akiről kiderül, hogy folyton mozgott-nyüzs- gött, előre-tört, hátramaradt, menekült, támadott. És folyton azt érezte, hogy vereséget szenved. Minden pillanatban, vagy majdnem mindenkiben. Rajongtak érte és csúnyának hitté magát. A magabiztossága, az átmeneti győzelmei mögött a félelem árnyékai bújkáltak. •/'. ' •

És ezt a sokmindent halmozta fel elibénk, máglyázta tarka halomba Pápay-Eríka. Lobogott,, égett, olykor rá is kellett valamit öntenie a tűzre, hogy el ne lobbanna.

Mire tíz után felálltam a székemről, felkeltem kiszolgáltatottságom őrhelyéről, nyögtem is, nem is a panaszt nézőtársamnak: Kemény hivatás ez, így vállalni egy más sorsot, így játszani„elhinni, belül átélni, tudatossá alkotni és kiadni, vállalni és világgá kürtölni azt, hogy: én is szerettem volna ilyén lány, asszony, nő, áldozat, fenség és rabszolga lenni - egyszemélyben. így, ahogy most egybeírom én is. ezt az „egyszemélyi”, ezt az ismeretlent. Mert Dalmát ugyan nem kaphattam él, hogy túlvilági lényét megkérdezzem, milyen érzés áldozattá válni, de láttam ezt a művésznőt, aki Tháliának úgy papja, hogy számára minden megszűnik, amikor tudatában és képzeletében fellobbannak a szellemi'parazsak. És mintha nem is érdekelné, meddig kell és lehet neki a kötelessége szerint lobognia. Csak lobog.

Nemcsak emberileg szép ez a művésznő. Egyre tovább szépül, ahogyan már a botén érzi, hogyan perzseli meg a lelkét és a bőrét az a sok szempár, amely emlékként raktározza el ezt a jelenséget, - ha már neki ilyesmije nem adódhatott.

V. évfolyam 1995. december # 4. szám