Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 4. szám - TÁRSADALOM - TUDOMÁNY - Török József: I. Homályos jövőkép
TÁRSADALOM — TUDOMÁNY Török József Homályos jövőkép Az idén nyáron Szent László királyt ünnepelve a katolikus püspökök kibocsátottak egy körlevelet, amelyben azt állították, hogy Szent László királynak tíz uralkodása azért lehetett sikeres, az ország azért indulhatott el a fölemelkedés útján, mert Lászlónak volt jövőképe. Azzal azonban a körlevél szerzői adósak maradtak, hogy mit is kellene a jövőkép divatos szólamán érteni. Szent László és kortársai nem ismerhették ezt a kifejezést; és ha szívünkre tesszük a kezünket, akkor bevallhatjuk, néhány éve még mi sem használtuk. Manapság pedig a legmagasabb közjogi és állami méltóságok olyan áhítattal ejtik ki a jövőkép szót, hogy az őket hallgatóknak könny szökne a szemükbe, ha még lenne kedvük elérzékenyülni. A két szó összetétele útján keletkezett kifejezés világosnak és pozitívnak tűnik; ugyanakkor megfoghatatlan, ezért fölöttébb alkalmas arra, hogy használója egyszerre mondjon is vele valamit, meg nem. Ami benne megragadja az egyik embert, a használót és üres kézzel bocsátja el a másikat, a hallgatót, az az, hogy a középkori filozófiai alapelv, az idea dara et distincta (világos és megkülönböztetett fogalmaik használata a viták során) ellenkezője, mert tartalma teljesen meghatározatlan. Vagy’ majdnem. Ugyanis ha a jövő mentén indul el gondolkodásunk, akkor fölmerülhet a kérdés, miért nem mondjuk azt helyette, hogy „a jövőről alkotott elképzelés”? Majdnem ugyanaz, vagy talán mégsem? Az elképzelésben több a szubjektív elem, mint a képben; mintha az elképzelés egy mindenki által magának készített festmény lenne, a kép pedig egy profi japán készülék fényképe, következésképpen az előzőnél objektívabb. Tehát a kép szó alkalmazásakor valami álobjektivitásban tetszeleghet önmaga előtt a szóösszetétel gyártója-használója, sőt a jövő bevonásával valamiféle előremutató lendületet is belevihet az üres fogalomba, amelyről áttételesen az ember eszébe jut egy angol mondás. „A jövő üres fal, a múlt pedig nagy nevekkel teli. Sokan azért a jövő falára szeretik fölírni nevüket, hogy az jobban lássék.” Csakhogy a jövő fölöttébb megfoghatatlan tünemény, még jobban, mint a jelen, meg a múlt. Vagyis az idő rejtélyével is szembesülni kell eggyel többször. A múlt és a jövő kereszteződésénél álló ember egy pillanatig úgy érzi, hogy a jelent teljes mértékben átéli, mint valóságot, noha csak a múlt felől lehet bizonyossága emlékei révén, a jövőről csupán némi sejtelme. Nem sokkal több vagy alig kevesebb sejtelme - kinek hogy s mint tetszik -, mint Szent László király jövőképéről. Vagy mégsem? Egy biztos, és ezt kiindulópontként lehet venni - tegyük hozzá: ezért jogosult a püspökök szóhasználata —, Szent László király a XI. század utolsó negyedében uralkodván (1077—1095) komolyan vette a kereszténység tanítását, amelynek alaptételei között nem is tételként, hanem pillérként jelen van a tízparancsolat. Ennek a világos, egyszerű követelményrendszernek a megtartása pedig pontonként haladva eloszlatja a jövő képének egyébként szükségszerűen homályos foltjait mind Isten, mind a felebarát vonatkozásában. Az ember a tízparancsolat teljesítésekor nem válik - mert nem válhat! - önmaga teremtőjévé, jóllehet örök kísértés sarkallná erre; hanem egészen egyszerűen elfogadja teremtett mivoltát s tudja, ha a jelen tetteivel megfelelt a tízparancolatnak, akkor a jövő eseményei nem kiszámíthatatlan, végzetszerű esetlegességek, hanem a jelen cselekedeteinek egyenes következményei. Egyetlen egyszerű példa elegendő, a 8. parancsolat: „Hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen! „Ez ellenkezőjét parancsolja mindannak, ami bennünket naponta körülvesz. Vagyis ellene mond V. évfolyam 1995. december * 4. szám
