Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Margittai Balázs: Intermezzo - életkép
— Az én családom nem volt ilyen szerencsés. A feleségemet többen, többször ... . A fiamnak végig kellett néznie, azután agyonlőtték mindkettőjüket. — Akkor neked is nagy értelme van élni! — Hát nem sok. En legalább megkerestem azokat az embereket, akik ezt tették. Az egyik szomszédom volt a parancsnokuk! Együtt éltünk egy városban, egy utcában ... Talán ismerted is. A szemben lévő házban lakott, köszöntünk egymásnak. Ismertem a húgát is ... A fenébe, már megint ezt a fegyverropogás a távolból! Hallod? — Hát, látod ők sincsenek könnyű helyzetben. Kettőnket ugyan elkaptak, de majd jönnek a mieink. — Nos igen. Majd meglátjuk, illetve mi már nem látjuk meg mi is lesz a vége. Nekünk már itt a vége! Néhány pillanatra nyomasztó csend szakadt rájuk. — Tulajdonképpen hogy kerültél el a városból? — kérdezte a férfi. Eszter a távolba révedt. Gondolatai szép emlékek közt jártak. — A féljem vitt el abba a kis faluba, ahol aztán éltünk és ahol ők meghaltak. Kedves kis halászfalu volt a tenger partján, de már ott sem halászatból éltek az emberek. Majdnem mindenki meghalt. Az öregek és a gyerekek elmenekültek. Akik tehették, meghúzták magukat a környező országokban, akik nem, azokat elhurcolták valamelyik táborba. — Igen, a történetet én is ismerem. Erről szól ez az egész. Olés, vér, halál ... és a legrosszabb, hogy volt idő, amikor talán egy kicsit még élveztem is. Amikor utolértem azt a gazembert, aki elpusztította a családomat, akkor kimondottan élveztem. Beleborzongtam, ha arra gondoltam, megtehetem, hogy nem kell a jogra várnom. Bosszút állhatok. EN magam tehetek „igazságot“! EN, a saját kezemmel úgy és azt teszek velük, amit csak akarok ... De már nem élvezem. Befejezni nem lehet, csak abbahagyni. — Velünk hagyatják abba. Te legalább kiegyenlíthetted a számlát. Én nem tudtam bosszút állni a családomért, nem is voltam rá képes. Megpróbáltam segíteni azokon, akik még élnek. Ha kellett kötszerrel és gyógyszerrel, amikor más lehetőség nem volt, fegyverrel. — Micsoda fordított értékrend érvényesül! Azért a tettemért, hogy megöltem családom gyilkosait még rangot is kaptam. Elismerést! Békeidőben ezt különös kegyetlenséggel elkövetett, előre megfontolt szándékú, többszörös emberölésnek, gyilkosságnak bélyegezték volna. Ez a világ olyan, hogy ami a békében halált, az most jutalmat érdemel! — Ez így van! — bólintott Eszter. — Láttam egy gyereket, fiatal 16 éves srácot — folytatta Jan. Mellette egy nő haslövést kapott. Ott fetrengett a földön. A fiú megpróbált a segítségére sietni ... aztán ugyanaz a távcsöves orvlövész őt is lelőtte. Később elkaptuk a két ártatlan ember gyilkosát, s megöltük. „Happy end“. Rettenfe- tes...! — Mindenhol csak vér, könny! Végtelenül elkeserítő. — De ott, abban a tánciskolában egészen más volt minden, úgy éreztük, talán lehet valami jó is, emlékszel? Kivittél az épület mögé és ott csókolództál velem. Milyen ügyetlen voltál! — Hát persze. Te voltál az első lány, akit megcsókoltam. Tizennégy éves lehettem. — En meg tizenöt. Egy évvel idősebb vagyok nálad, s legalább ötször olyan jól csókolództam már akkor!-— Be kell látnom, a nők ösztönösen ügyesebbek! — Nagyon fáj a szád? Most megint vérzik! — Az az állat bottal ütött! A hülye! — El is vehettelek volna feleségül, s békésen élhetnénk, hiszen mi ketten megmaradtunk, — tűnődött el Jan. Mi nem haltunk meg, de most vége mindennek. Bánod? — Nem, egyáltalán nem — válaszolta Eszter. — Tudod, ha egyszer véget ér a háború, akiket megöltek már nem támadnak fel. Nem tudom 14 V. évfolyam 1995. március hó. 1. szám
