Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Margittai Balázs: Intermezzo - életkép
elképzelni magam, mint normális hétköznapi életet élő embert. Ha most innen kiszabadulnék, újra fognám a fegyveremet, és folytatnám ott, ahol abbahagytam. — Biztos, hogy nem helyes így, de nincs más, — vélte Eszter. Ezt tesszük mindannyian. Nem számít, hogy mit gondolunk, érzünk. Bár sok-sok évvel ezelőtt — folytatta — abban a tánciskolában fontosnak véltük az érzéseinket. — Igen, igen, élénkült fel Jan. Emlékszel a holdfényre, ahogy csillogón beszőtte a tengert? Csodálatos dolog együtt kószálni céltalanul a tengerparton, hallgatni a víz lágy morajlását és szeretkezni! — Érdekes, csókolódzni alig tudtál, de szeretkezni, azt nagyon, azt érezted. — 0 igen, abban mindig jó voltam. — Nana! Inkább véletlen volt! Tipikus férfihiúság! Azt hiszi, hogy ő csinál mindent a legjobban, csak mert egy kicsit megdicsértem halála előtt! — Gondoltál rám azokban az időkben ott a férjeddel? Őszintén felelj! — Igen, sokat gondoltam rád. Egy ostoba félreértés miatt lett vége. Nagyon szerelmes voltam beléd még évekkel később is. Dehát, ugye a büszkeség! — Milyen fölösleges a büszkeség! Látod én sem mentem vissza hozzád, pedig azt akartam tenni. Jó volt a feleségemmel élni, de az első csók íze, az emlékek még mindig megborzongattak éjszakánként. Talán egy örökké tartó élményt élhettünk volna meg, ha akkor nem szakítunk. — Jó sűrű, gyönyörű hónapokat töltöttünk együtt, — emlékezett Eszter. Aztán csak ültek csendesen. Töprengtek régi élményeiken, ki-ki a sajátján. Valami egész halványan derengeni kezdett azon a pici kis pinceablakon. Lágyan simogató fénysugár kezdett bekúszni a szobába, mitsem törődve a komor börtönrácsokkal. Tudták, már nagyon kevés idő van hátra. A kivégzéseket általában hajnalban hajtják végre. Várták az ajtó előtt felhangzó lépéseket; jönnek és kirángatják, azután felakasztják őket, vagy lelövik aszerint, hogy mennyire sürgős. — Eszter arra gondolt, hogy tulajdonképpen szeretkezhetnének is, de bármelyik pillanatban betörhették az ajtót, rájuk nyithattak. Távolról a fegyverropogás, mintha erősödött volna. — Mi lesz már! — gondolta Jan. Jöjjenek már, fejeződjön be, legyen vége ennek az egésznek! Tőlük nem is olyan messze, talán két-három kilométerre dúlt a harc. A parancsnok kis egységével elkeseredetten védte a rábízott terepszakaszt. Itt kell hogy éljen, s nagy valószínűséggel itt kell meghalnia. Tulajdonképpen gondolkodni sem volt ideje. Azt a parancsot kapta, hogy minden eszközzel tartsa vissza az ellenséget, melynek soraiban talán egykori ismerősei, sőt barátai harcolnak. A másik oldal katonái határozott céllal harcoltak. Azokat a foglyokat akarták kiszabadítani, akik ebben a táborban voltak, melyet ez a szakaszvezető védett. Volt köztük két értékes vezetőjük is. Tudták, hogy ki fogják végezni őket, de nekik szükségük volt ezekre az emberekre, így hát mindent megtettek megmentésükért. Minderről Eszter és Jan mit sem tudott. Csak a fegyverropogást hallották és azt várták, hogy valaki bejöjjön és lelője őket. Arról sem tudtak, hogy nem messze ettől a siralomháztól állítja föl az a pár száz ember — aki itt van és aki ítéletet mondott felettük — az utolsó védelmi vonalat, amivel majd megpróbálják visszaverni a támadókat. Közben a távolabbi védelmi vonal megtört. A parancsnok is elesett. Villámgyorsan történt minden... egy-két géppisztoly-sorozat, néhány kézigránát. Az egyik katonánál lángszóró is volt. A támadó harcosok egyre közelebb értek az épületekhez, a börtönhöz. Tudták, hogy sikerül felmenteniük, hogy időben fognak érkezni. Hittek benne. A védők nem is gondoltak már azokra az emberekre, akiket ki kellene végezni. Csak az lebegett szemük előtt, hogy ha most nem védik meg az építményt, akkor ők vesznek el, s most csak ez számított. Minden egyes katona egy-egy saját életéért végsőkig küzdő emberré vált. Tudták, érezték, hogy megadásnak itt sem értelme, sem helye nincs. V. évfolyam 1995. március hó. 1. szám 15
