Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Margittai Balázs: Intermezzo - életkép
MARGITTAI BALÁZS Intermezzo Először azt hitte, egyedül van. Sötét volt. Nem szerette a sötétet. A szoba különben is nyirkos volt és kicsi. Valaki a sarok mélyén gubbasztott. Hallotta a szuszogását. Nem lett éppen jókedve tőle. Az utolsó pár órát sem egyedül tölti el. Leült, gondolkodott. Az elmúlt órák eseményei zakatoltak a fejében. Hát legalább vége van. Tudta, itt az ideje, hogy befejezze. Nagyon öregnek érezte magát, ... száz-, kétszáz-, ezerévesnek. Mindegy... alig múlt negyven. Egyedül volt, teljesen magában, s az utolsó óráit mégis valakivel közösen kellett eltöltenie. A másik halkan nyöszörgött a félhomályos pinceszoba kis szegletében. Fölállt, odament hozzá. Megtehette, nem verték össze nagyon. Nem is volt értelme. Ami itt lezajlott csupán egy tárgyalásnak nevezett színjáték volt. Nem kellett „vallomást“ tennie. Elfogták, s olyan dolgokkal is vádolták, amiket el sem követett. Olyan dolgokat viszont nem tudtak, amiben pedig bőven benne volt a keze. Az ismeretlen most újra megmozdult. Lehajolt hozzá. A nő, — mert már látta, hogy nő a rabtársa — ijedten hátracsúszott a földön. Olyan harmincöt, negyven közötti teremtés lehetett, alaposan összeverve. — Helló! — köszönt a férfi. — Jó napot! — válaszolt a nő, de ez inkább csak nyöszörgés volt. Azért megértette. Ahogy hosszan rátekintett, az arcvonások a távolból, a múlt homályából ismerősnek tűntek. Leült vele szemben. Kényelembe helyezte magát, amennyire ezt a padló lehetővé tette. — Neszezés hallatszott, elszaladt mellettük valami undorító, ... csak egy patkány. — Hogy vagy? —— Rosszul — mondta a nő. — Segíthetek valamiben? Megpróbálom, jó? — Ujjaival hátrafésülte homlokába hullott haját, összevert arcát gyengéden két kezébe vonta, majd felemelte fejét és vállát, hogy zubbonyát alátegye. Talán kényelmesebb lesz így. — Összevertek? — Nagyon. — Elítéltek? — Biztosan, nem emlékszem rá. — Ide csak azokat teszik, akiket kivégeznek! — Hát igen — mondta a nő. Ügy rémlett, hogy ismeri ezt a férfit valahonnan. — Nem éltünk mi valaha egy városban? — De, azt hiszem! — Te is jártál a tánciskolába? Emlékszel: a „Joe“! Ilyen hülye név, hogy „Joe Tánciskolája“! — Tehát te vagy az Eszter?! Kiáltott fel a férfi. — Megismertél, Jan? Örülök, hiszen nehéz lehetett. Majdnem kiverte a szememet az az állat! — Ja, hát a kihallgató tisztek! Vallattak? — Nem kérdeztek semmit, a lényeg az volt, hogy összeverhetnek. Csak hogy össze legyek törve. — Nem fogsz tiltakozni te sem a kivégzés ellen, igaz? — Nem, nincs miért. — De neked családod van, kislányod, férjed!-— Már csak volt. Ügy kezdődött számomra ez a háború, hogy amikor egy szép napon hazamentem, — azaz csak hazamentem volna, — a kertkapuból egy hatalmas tátongó lyukat láttam annak a háznak a helyén, amiben éltünk. A férjem és a kislányom otthon voltak. Talán nem is szenvedtek... V. évfulyum 1995. március hó. 1. szám 13
