Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)

1995 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Kék felhő útja

Than Van délről, Ha Tienből került a faluba. A falu mindössze nyolc házból állt, meg az iskolából, ahová a környék gyerekei jártak. Éppen befejezte a tanítóképzőt; a szülei alig akarták elengedni ilyen messzire. Végül is megvigasztalta őket, hogy a lányuk nem lesz egyedül: özvegy nagynénje lakott a faluban, a bába, Nammal, a fiával. A bába kövér volt, egyszerű és jólelkű teremtés, akit a gyakorlat nem tett fásulttá: a kezei között újjászülető élet látványa őszinte áhítattal töltötte el. Nam vidám kis fickó volt, a vadon, a természet szerelmese: Nem félt semmitől - a tigristől és a mérges kígyótól sem - mivel értett a természet nyelvén. Jól mulatott unokanővére tudatlanságán, s igyekezett beavatni őt a dzsungel titkaiba. Legjobb barátja Hoan Hu, a koldus volt, aki féllábát a francia háborúban vesztette el. Hoan Hu csavaros eszében érdekes történeteket és sokféle tudnivalót raktározott el; ezekre mind megtanította Namot, meg arra is, hogy gyűlöljön minden idegent. De a gyűlölet nem ragadt a fiúra. Azt hitte, az idegenek mind olyanok, mint Pascal atya.

Than Van hamar megszerette a falut, s élvezte az egyszerű emberek megbecsülését. Megszerette a dzsungelt is, rejtelmes veszélyeivel, a rizsföldek szelíd víztükrét, az énekelve dolgozó parasztokat. Ha kinézett a hegy lábára épített iskola ablakán, a pálmalevél háztetők fölött csodálatos látvány tárult eléje: kétoldalt az erdő sötétzöld harsogása, előtte a tenger felé nyújtózó síkság megművelt földjei bambusz meg pálmacsoportokkal tarkítva. A tájat szinte izzásba hozta az égből áradó napsütés. Csak a délutánok voltak hosszúak, a nagynéni úton volt, vagy a földjén dolgozott, Nam kiment segíteni az anyjának — ha éppen nem Hoan Huval csavargóit az erdő alján. Az egyetlen utcán meleg és álmos unalom terpeszkedett: színestollú kakasok kapirgáltak a porban, a bambusszal elkerített udvarokból malacvisítás hallatszott.

Than Vannak alkalma nyílt, hogy délutáni órákat vállaljon a városban. Le My tizenkét kilométerre esett a falutól az Annami-hegység egyik széles és lapos völgyének ölében, erdőktől körülvéve. A városban ismerte meg Hien Trongot, aki már hat éve tanított ebben az iskolában. Hien Trong mosolygós, sovány és hallgatag fiatalember volt, annyira mosolygós, sovány és hallgatag, hogy Than Van kezdetben együgyűnek gondolta. De később felfedezte, hogy a soványság hozzátartozik Hien Trong egyéniségéhez, akár a homlokába lógó haj meg a szemüveg. Felfedezte, hogy a fiú mosolya megnyugtatja; a hallgatását, mely tartalmas csenddel vette körül, kicsit nehezen szokta meg.

Úgy esett, hogy több alkalommal együtt jöttek el az iskolából. Hien Trong a város túlsó szélén lakott a szüleivel, s Than Vannak is arra kellett mennie, hogy elérje a faluba vezető utat. Hien Trong tolta ilyenkor a lány kerékpárját, ő meg — minthogy nem szeretett szó nélkül bandukolni - lassanként mindent elmondott magáról. Később a fiú is rátalált a hangjára. Olykor elkísérte a lányt a városon túl is, és egyre beszédesebb lett. Ritkán beszélt a háborúról, pedig most mindenfelé arról folyt a szó. Legtöbbször olyan dolgokról beszélt, amire az emberek azt mondják: filozofálás. Könyvekről beszélt, meg az igazságról, az ember jogairól, az élet céljáról, néha a művészetről és a halálról. A háborúról csak ezekkel kapcsolatban tett említést. De bármiről beszélt, Hien Trong mindig mosolygott, mindig halkan és higgadtan ejtette ki a szavakat; néha megkérdezte a lányt, nem untatja-e? Egyszer megemlítette, hogy pár év óta keresztény. Than Van igyekezett elleplezni csodálkozását. Néhány nap múlva a fiú újra utalt erre, egyetlen szóval. Már kint jártak a városból, rizs- és kukoricaföldek között, s az alacsony nap hosszúra nyújtotta az útszéli pálmáik árnyékát. Than Van hirtelen azt kérdezte:

— És nem érzi magát árulónak?... Az mégiscsak az idegenek vallása. A fehéreké... Hien Trong felnézett a levegőbe - fecskecsapat cikázott át az út fölött - aztán portól szürke cipőit figyelte. Aztán újra felnézett és újra lehajtotta a fejét. Than Van nem tudta, mit gondoljon; egyre türelmetíenebb lett. Vagy negyedórát mentek szódanul. Felértek a dombra, ahol a fiú el szokott búcsúzni. Than Van a kezét nyújtotta. Hien Trong azt mondta, ma ráér. Még egy negyedórát mentek szótlanul. Akkor a fiú megállt és azt mondta:

V. évfolyam 1995. október # 3. szám