Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)

1995 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Kék felhő útja

VERS ERŐ ZA Víz László Kék felhő útja Harminc évvel ezelőtt, 1965-ben kezdődött el - Észak-Vietnam „korlátozott” bombázásával - az amerikaiak vietnami háborúja. A helikopterek, mint minden nap, kilenckor jelentek meg a dzsungel felett. Le My felől jöttek, a támaszpontról, a városi repülőtérről, vagy a Saratoga anyahajóról. Aközépső a Nang-tetőre vezető utat követte, mely őserdővel borított dombokon kacskaringózott és egy falut is érintett; a két szélső az er­dei tisztásokat meg a vízmosások mélyedéseit kutatta, s időnként elkalandozott. Alacsonyan repültek, néha megálltak és függőlegesen felemelkedtek, meg leereszkedtek, mint a darazsak. Akinek volt bátorsága, hogy kidugja a fejét a lombok alól, jól kivehette a pilóta, a rádiós és a hasaló géppuskás alakját az üvegkalickában. A rádiós előtt térkép volt kiterítve, időnként feljegyzett valamit vagy beleszólt a szája elé görbülő mikrofonba. A géppuskákból olykor világító füzérek szálltak a fák közé; a völgyek ide-oda dobálták, végül felszívták a lövések zaját. Ezekre a helikopterekre rit­kán tüzeltek a partizánok: az olcsó zsákmány kedvéért nem volt érdemes elárulni jelenlétüket. Mint minden nap, tíz óra körül jöttek a vadászbombázók. Elzúgtak az erdő fölött, de ezúttal a falu után visszafordultak és két bombát dobtak le. Az egyik az útra esett, kerítéseket és disznóólakat döntött be; a másik megölte Namot, a környék bábájának tizenkétéves fiát és Hoan Hut, az öreg kol­dust, akik valami társasjátékot játszottak a kertben, és megsebesített egy parasztot. A robbanás után emberek rohantak elő. Egyesek segíteni próbáltak, nyilvánvalóan hiába: Hoan Hu ősz fejéből hiányzott egy darab, Namnak fel volt szakítva a mellkasa; a bomba tőlük öt-hat mé­terre robbant. Húsz perc múlva három szerzetes érkezett futva a Nang-tetőn épült ferences kolostor­ból: Pascal atya, a házfőnök, Petit atya, orvosi táskával, és Tam Minh atya, aki a nyakába akasztva hímzett selyemzacskót hozott. Az emberek fel sem emelték a fejüket. Félkörben álltak a feldúlt kertben és a tetemeket nézték. Csak egy fiatal nő sírt Nam mellett a földre borulva, Than Van, az unokanővére; a fiú anyja éppen nem volt otthon. Mozdulatlanul álltak és lassanként mindenkin elhatalmasodott az iszonyat, mely a magányos sírásban kifejeződött. Dr. Petit előbbre lépett, hogy megnézze, tehet-e valamit? Alány ránézett és felemelkedett a föld­ről; megrázkódott, mintha le akarna rázni valamit a válláról. Pascal atya jól ismerte Namot meg tíz anyját, és Than Vant is. De a lány félretolta a kezét és azt mondta, hogy minden fehér ember átkozott. És csaló. És hazug. És gyilkos. A szent könyvre esküsznek és ezt teszik. Olyanok, mint a meszelt sírok: kívül tiszták, belül meg a rothadás... A legszörnyűbb ez az utolsó volt - mert szentírási idézet. Pascal atya magas sovány öregember volt. Fehér feje előrebicsaklott, keze leereszkedett, szeme becsukódott. A pokol lángjai csaptak fel körülötte. Mikor felnézett, szemek vették körül, tágranyílt, vá­rakozó, sötét és fényes emberi szemek. Megfordult és látta, hogy dr. Petit a sebesültre hajol, Tam Minh atya meg a feltételes feloldozás szavait mondja Nam fölött - mert a fiú katolikus volt. Than Van, az unokanővére, hátat fordított. Elindultak visszafelé; valaki utánuk futott. Pascal atya arra gondolt, hogy egy éles kapa fog a fejére sújtani — és nem nézett hátra, csak lelassította a lépteit. De csalódott. Nam anyja érkezett meg és most a kezére borulva zokogott. A házfőnök elhúzta kezét az asszonytól, s úgy nézett rá, borzadva, mint egy eltévelyedettre. Hogyan akarhat áldást és vigasztalást tőle ez az asszony? Soha papi élete fo­lyamán nem érezte magát ennyire szennyesnek és méltatlannak. V. évfolyam 1995. ofetóber # 3, szám

Next

/
Thumbnails
Contents