Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Kék felhő útja
VERS ERŐ ZA Víz László Kék felhő útja Harminc évvel ezelőtt, 1965-ben kezdődött el - Észak-Vietnam „korlátozott” bombázásával - az amerikaiak vietnami háborúja. A helikopterek, mint minden nap, kilenckor jelentek meg a dzsungel felett. Le My felől jöttek, a támaszpontról, a városi repülőtérről, vagy a Saratoga anyahajóról. Aközépső a Nang-tetőre vezető utat követte, mely őserdővel borított dombokon kacskaringózott és egy falut is érintett; a két szélső az erdei tisztásokat meg a vízmosások mélyedéseit kutatta, s időnként elkalandozott. Alacsonyan repültek, néha megálltak és függőlegesen felemelkedtek, meg leereszkedtek, mint a darazsak. Akinek volt bátorsága, hogy kidugja a fejét a lombok alól, jól kivehette a pilóta, a rádiós és a hasaló géppuskás alakját az üvegkalickában. A rádiós előtt térkép volt kiterítve, időnként feljegyzett valamit vagy beleszólt a szája elé görbülő mikrofonba. A géppuskákból olykor világító füzérek szálltak a fák közé; a völgyek ide-oda dobálták, végül felszívták a lövések zaját. Ezekre a helikopterekre ritkán tüzeltek a partizánok: az olcsó zsákmány kedvéért nem volt érdemes elárulni jelenlétüket. Mint minden nap, tíz óra körül jöttek a vadászbombázók. Elzúgtak az erdő fölött, de ezúttal a falu után visszafordultak és két bombát dobtak le. Az egyik az útra esett, kerítéseket és disznóólakat döntött be; a másik megölte Namot, a környék bábájának tizenkétéves fiát és Hoan Hut, az öreg koldust, akik valami társasjátékot játszottak a kertben, és megsebesített egy parasztot. A robbanás után emberek rohantak elő. Egyesek segíteni próbáltak, nyilvánvalóan hiába: Hoan Hu ősz fejéből hiányzott egy darab, Namnak fel volt szakítva a mellkasa; a bomba tőlük öt-hat méterre robbant. Húsz perc múlva három szerzetes érkezett futva a Nang-tetőn épült ferences kolostorból: Pascal atya, a házfőnök, Petit atya, orvosi táskával, és Tam Minh atya, aki a nyakába akasztva hímzett selyemzacskót hozott. Az emberek fel sem emelték a fejüket. Félkörben álltak a feldúlt kertben és a tetemeket nézték. Csak egy fiatal nő sírt Nam mellett a földre borulva, Than Van, az unokanővére; a fiú anyja éppen nem volt otthon. Mozdulatlanul álltak és lassanként mindenkin elhatalmasodott az iszonyat, mely a magányos sírásban kifejeződött. Dr. Petit előbbre lépett, hogy megnézze, tehet-e valamit? Alány ránézett és felemelkedett a földről; megrázkódott, mintha le akarna rázni valamit a válláról. Pascal atya jól ismerte Namot meg tíz anyját, és Than Vant is. De a lány félretolta a kezét és azt mondta, hogy minden fehér ember átkozott. És csaló. És hazug. És gyilkos. A szent könyvre esküsznek és ezt teszik. Olyanok, mint a meszelt sírok: kívül tiszták, belül meg a rothadás... A legszörnyűbb ez az utolsó volt - mert szentírási idézet. Pascal atya magas sovány öregember volt. Fehér feje előrebicsaklott, keze leereszkedett, szeme becsukódott. A pokol lángjai csaptak fel körülötte. Mikor felnézett, szemek vették körül, tágranyílt, várakozó, sötét és fényes emberi szemek. Megfordult és látta, hogy dr. Petit a sebesültre hajol, Tam Minh atya meg a feltételes feloldozás szavait mondja Nam fölött - mert a fiú katolikus volt. Than Van, az unokanővére, hátat fordított. Elindultak visszafelé; valaki utánuk futott. Pascal atya arra gondolt, hogy egy éles kapa fog a fejére sújtani — és nem nézett hátra, csak lelassította a lépteit. De csalódott. Nam anyja érkezett meg és most a kezére borulva zokogott. A házfőnök elhúzta kezét az asszonytól, s úgy nézett rá, borzadva, mint egy eltévelyedettre. Hogyan akarhat áldást és vigasztalást tőle ez az asszony? Soha papi élete folyamán nem érezte magát ennyire szennyesnek és méltatlannak. V. évfolyam 1995. ofetóber # 3, szám
