Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Murawski Magdolna, Fazekas Lajos, Némedi András, Dancs József versei
Odakint hirtelen kitisztult az idő. Egy ideig látta a csillagokat is, később könnyű pára ereszkedett le, de mint a vékony tüllfüggönyön, fényük átsütött rajta, s mindegyiknek széles udvara volt. Most a többi fogoly jutott az eszébe, s az asszony képe visszahúzódott tudata sarkába. Eszébe jutott a mécsesektől megvilágított csűr, a sáros szalmán összebújó embergomolyag, a vacsorái leves, a bukdácsolás és a szitok. Eszébe jutott a testvére, akit délután a hátán cipelt, akinek szájából kifolyt a leves, aki most haldoklik, s rövidesen meg fog halni, ha ugyan még él egyáltalán. Tudta biztosan, hogy a szomszédok virrasztanak a testvére mellett, s arról beszélnek, hová tűnhetett el ő? Lehet, hogy a haldokló inni kér, s őt szólongatja. Talán üzenni akar a feleségének, az anyjuknak. De erre igazán felesleges gondolni, úgysem mehet oda. Lehetetlen. Elrontana mindent. Pedig egy ilyen alkalmat elmulasztani bűn. Nagy bűn. Segíteni úgysem tud rajta. Sajnos, ő meg fog halni. Neki meg kell halnia. Milyen különösek ezek a csillagok, amint átrezegtetik fényüket a csipkeszerű ködön! Milyen furcsa dolgok vannak a világon! Milyen távolságok! — Hátha megéri a reggelt — gondolta. — Nem lehet mondani, hogy lehetetlen. Előfordulhat. Volt rá eset, hogy egy fogoly álló hétig agonizált. Aztán meghalt. A másik meg talpra állt, most is ott van velük. Igaz, erős teste volt, mint a bivalynak... Nyugtalanságot érzett, s csodálkozott, hogy még mindig nem alszik, pedig mennyire fáradt. Az asszony aludt moccanás nélkül, és mélyen, finoman, dallamosan lélegzett. — Lehet, hogy megnézem. Éppen csak, hogy még egyszer lássam, és megnyugtassam magam. Elvégre ezt tisztázni kell. Bár tévednék, de biztos vagyok, rövidesen vége. Hiszen láttam, mennyire odavan, és mondták a többiek is. Minden esetre megnézem. De akár rosszabbul van, akár jobban, visszajövök. Őrültség lenne ott maradni. Neki már mindegy, én meg mindent elveszthetek. Mindent, mindent. S míg kiszállt az ágyból, és óvatosan felöltözött, lassan-halkan felvette ázott, átizzadt ruhadarabjait, egyiket a másik után, többször maga elé suttogta: — Derék, szép asszony. Öröm lesz vele élni. Őrültség lenne mást tenni, őrültség és bűn... * ❖ ❖ Reggel, mikor a foglyok felsorakoztak, s a lovas őrök között kivánszorogtak a tanya udvaráról, az asszony ablaka mögül figyelte őket. De egyikben sem ismerte fel éjjeli vendégét. Legkevésbé abban a szikár, lomhamozgású alakban, aki a sor végén haladt, s felsőtestét előredöntve, hátán cipelte egyik fogolytársát. Eltökélt, derűs arca volt, az asszony számára teljesen ismeretlen. Tekintete éppen csak átsuhant rajta. MURA WSKI MAGDOLNA: A portugál apáca dala Midőn a tenger árja dúlt, a parton álltam. Kegyetlen szél cibálta szétzilált valómmal csak egy csupáncsak egy vágy éltetett: hajóddal kitörj a süllyedő világ alól ma bátran. Maria Alcofrado volt nevem. Az álom soká kerülte mély tüzű szemem. Ha sírni dühöngve elvonultam, írni kellett írni. ügy ölt a szenvedély. Vágtázott már halálom. Virág kelyhében láttalak s a fényes égen. Ligetben úgy bomlott a zöld. Az is te voltál. Őrjített dús narancsvirág. Hozzám ha szólnál Atyám- s anyámat elhagynám e vágy hevében. De süllyedt Atlantisz gyanánt tűntél örökre. Nem hívtalak. Feledtelek. Szél vitt pörögve. 10 V. évfolyam 1995. március hó. 1. szám
