Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)

1995 / 2. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Pogány Ö. Gábor: Festőművésznők évadján; Körtvélyessi Magda tárlatáról

nei műsora stílusosan értelmezte. Róla azt szokták mondani, hogy az ábrándok festője, romantikus lélek, aki látomássá oldja impresszióit. Műveinek alapos tanulmányozása nyomán kiderül, hogy az elvágyódást sok minden táplálja, s nem csupán egyfajta délibábos álmodozás, de az életben előadódó soksok szokatlan talány, drámai fordulat, a sorskérdéseket érintő közkeletű intelem.

Hogy mindenek előtt mégis a szépség iránti hűség határozza meg Károly Éva működését, az gyerekkora, ifjúsága feledhetetlen élményanyagának vissza-vissza szóló üzenete a természet gazdagságáról, a mezőkön pompázó vadvirágokról, a szánon érkező Mikulásról, s mikor utóbb festeni kezdett, a szabadban nyert benyomások színezték képletessé táigyválasztását. De nemcsak fiatalsága környezetéből merített, mert felnőttként természetjáró lett, meg tárlatlátogató, hazai és külföldi múzeumok búváréi, művelődni vágyó öntudatos egyéniség, ismeretteijesztésre kapható szakember.

Művészetének fejlődésére termékeny ösztönzést gyakorolt restaurátori hivatása; majd’ egy évtizeden át vett részt a műemlék-felügyelőség munkatársaként régi műtárgyak, templombelsők, épületegyüttesek értékeinek a konzerválásában, helyreállításában. A munka közben használt erős vegyszerek olyan egészségkárosodással jártak, hogy fel kellett hagynia a műemlékmentés nemes hivatásával. A restaurálás viszont rendkívüli mértékben elősegítette festőművészi szaktudását, magabiztossá tette a képszerkesztés, a színválasztás terén, megnövelte önbizalmát, hogy szembe merjen nézni a festészet művelésében nélkülözhetetlen felkészültség feltételeinek a nehézségeivel, a klasszikus hagyományokhoz igazodó megoldások kívánalmaival.

Ezért is állítható, hogy Károly Éva műveiben nem általánosítható a romantika, az elégikus képzelgés, mert a festői eszményítésnek többféle variációja is megörökítésre kínálkozik számára, így az érzelmek árnyalása, a kedélyállapot változékonysága, a meglepő emóciók feszültsége. A neoklasszicista hölgyek széleskarimájú kalapjának dekoratívan sötét foltja, a tájak részarányos kivágása, az ablakba helyezett virágcsendélet hátterében a sápadt ezüst holdkaréj, minden esetben a festmény sokszempontú kiegyensúlyozásának mérlegelő következetessége, tervszerűsége segít neki témáit meggyőzően kidolgoznia. A bonyolult lélektani „halmazállapot-változás” festői elhitetése körültekintő rugalmasságot követel az alkotómódszer alkalmazásakor, a tennivalókat nem szabad passzív merengőre bízni. Károly Éva piktúrája tudatos formaképzés eredménye a pleinair tüneményeinek igénybevételével, ám nem a gépies természetfestés átvételével, hanem a képteremtő körültekintés szuverén válogató szándékával.

Pogány O. Gábor

Károly Éva: Ábránd

V. évfolyam 1995. június * 2. szám