Hevesi Napló, 4. évfolyam (1994)
1994 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Bemutatók
Caragiale valahol mégis lírikus. A legszebb pillanata a komédiának, amikor a Nevenincs-részeg a helyszínen lesz öngyilkossá, mert ő csak titokban furakodott volna a kívánatos asszony közelébe. A szerelmével? Blaskó Balázs, Dánffy Sándor, Altorjai Attila, Fésűs Tamás és Venczel Valentin az az ötösfogat, amellyel végigrobogtatja a színpadon a komédiát a rendező Seprődi Kiss Attila. Engedi, lazává, sőt néha röptetővé vezényli a széles kar- és taglejtéseket, ha már a politikai majmok még az anyanyelvükön sem tudnak, legalább azzal szórakoztassák a nagyérdemű közönséget, hogy a vásári kóklerség kitessék. A rendező megismerte színészeit, be is mérte, meddig engedheti el őket ahhoz képest, hogy az itt-ott reszelős orgánum ne fusson át rikácsolásba. Néha nem bántam volna, ha tovább engedi őket, annyira jóleső érzés felfedezni a politikusi szélhám ostobaságát, az ingyenélés művészetének piszkos fonákját. Hálásan tapsoltunk neki, mert csapatmunkát hozott létre, nem kellett viszolyognunk attól az érzéstől, hogy már megint nem vették észre egy-egy figura életképtelenségét. Az egyetlen nő - Saárossy Kinga ragyogott-nyüzsgött itt fontos pillanatokban - jól fűszerezte a komédiát. A kacér és ledér szépasszony itt egészen másként vette magát, mint más rendező keze alatt, akár pár héttel előbb, mondjuk a Ványa bácsiban. Ismét bebizonyosodott: jelentősége van annak, ki, mikor, mit és hogyan lát bele egy jellemteremtési folyamatba! Nagyon tanulságos! Merő félreértés itt a Caragiale-darab kapcsán ún. áthallásról beszélni. Amióta az első drámákat megírták, a görögök óta mindig az áthallásért írtak. Ez az írók igazi feladata. Román vagy nemromán, Caragiale egy a nagy színpadi írók közül, és mert az igazat írta, futnia kellett az országból. Ibsen nem ezt tette, Beckett nem így gondolkodott? Nagy ára van az igazságnak, ha az írónak van mersze azt kimondani! Farkas András HEVESI NAPLÓ 1994. 1.
