Hevesi Napló, 2. évfolyam (1992)
1992 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Farkas András: Balogh Gyula: Bogumil szerelmei
Hány „örök érzés" van? Balogh Gyula: Bogumil szerelmei Ajánlással kaptam a kötetet, a szerző megtisztelt, barátjának nevezett, úgy hiszem, azzá is lettem, a könyv elolvasása után. Mert ez a kitárulkozó őszinteség utat nyit azokhoz, akik az életet nem felfújható léggömbként kezelik. A regényt akár novellafűzérnek is felfoghatnánk, mert szerkesztési módjában úgy tagol, hogy minden fejezet inkább egy szeretett társhoz csatlakoztatva tömöríti mindazt, amit Balogh Gyula szerelem címszó alatt megtanult, megélt, végiggondolt? Mondhatnánk azt is, íme megint elkészült egy regiszterária, mert vannak nőfaló férfiak, akikből sport szenvedély, belső dráma, végül is a kielégítetlenség tragédiája áll össze, amikor - kapuzárás előtt vagy után - felsorakoztatják mindazt a sokat és semmit, amiért az életet elpazarolták. Itt azonban nem csak erről van szó. Itt bevallott-megélt szerelmek sorakoznak, egybefűződnek, mint egy láthatatlan, de szerkesztett lánc szemei. Egymásba kapaszkodnak ezek a szerelmek, mert bár nem ajtónyitással és ajtónyitásra adják a kilincset egymásnak a szereplők, valahol mégis búcsúztatja az egyik a másikat, a következő élmény ráépül arra a lelki talajra, ahonnan nyomot hagyva elbúcsúzott az előző. Még azt se mondanám, hogy akármilyen szakítással, hangos jelenettel. Mert Bogumil a férfiszereplője ennek a láncolatnak, de ő nem olyan. Már az első lépésnél is benne sejthető, érezhető a jelentős egyéniség, a későbbi híres és viszonylag gazdag ember, akit feltalálóként a Bogumil név takar. Találkozni vele mai reklám-harsogásban - a hírverése is a finomabb fajtából való - és újsághirdetésekben, áruival a boltokban. Bogumil járja az országot, előadásokat tart, tarthat, mert tekintélyt vívott ki magának a természetgyógyászatban. Bevallom, nem azok a hevült pillanatok, a forró odaadások érzékletes leírása, a sokszínű metaforák villogtatása, a megismételhetetlen eseményeknek a dicsérete hagyott igazán mély nyomot bennem. Olykor talán zavart is az a szakszerű, a biológiai tényezőket túlontúl is hangsúlyozó részletező leírása, amellyel a visszahozhatatlant, a felejthetetlen, a szavakkal csak távolról érinthetőt el akarta nekem adni, hihetővé igyekezett számomra tenni azt, aminek éppé az a titokzatossága az ingerlő, amit a mámor legfelső fokán nem vagyunk képesek más formába áttenni, se akkor, se máskor! Azért nem, mert utólag minden egy kicsit magyarázat is, a szeméremnek egy olyan kiadagolása, amelyet eddig a szellemükkel foglalkozók hosszú elhallgatásokkal, vagy igencsak áttételesen jelenítettek meg az európai irodalomban. (Most a pornót és a szigorúan vett szakirodalmat hagyjuk figyelmen kívül.) Ennek a szerelmi krónikának azonban van egy második rétege is. Ez akkor kezdődik, amikor a szeretett nő csaknem a férfi szeme láttára a kegyetlen és üldözött liturgia szerint megszabadul születendő terhétől. Miért is, hogyan is, vállalva az életveszélyt, büntetést, és társától kérve - kimondatlanul is követelve - a cinkosságot az emberöléshez. Most nem bocsátkoznék vitába arról, hogy a szerelmen és szereteten túl miért is nem tett mást a szerelmes Bogumil az adott pillanatban? Könnyed választ tálalhatnék fel, ha azt mondanánk valahogy így: kiszolgáltatott szereplője, néma-béna tettese maradt egy másik sorsnak, az adott pillanatban! Talán azért, mert tudja, hogy a konokság, a megszokás, az öröklés a génekben úgyis elrendezi a maga tartozásait az élettel szemben. S ha úgy tetszik, e második téma- vagy gondolati körből szinte kisarjad az a sorsszerűség a fátum, az a kiszolgáltatottsági érzés, tudat, amit a jóslással megjelenő cigányasszony behoz ebbe a képáradatba. Van ebbe a szereplőgárdában apa, aki olyan, amilyen, aztán a másik férfi, aki minden játszmának kiszolgálója, mindenese, áldozata és úgy vállalja a terhet, a mocskot, hogy szinte nem is fáj neki, pedig szakadatlanul a hátán tapostak. 9
