Hevesi Napló, 2. évfolyam (1992)
1992 / 1. szám - KÖZÉLET - Farkas András: Pódiumműsor Kopcsiknál
ségim alkalmával értelmeztem még 1938-ban. Athéni utunkban, 1975-ben is olvastam a feliratokat. Gondoltam, jó lesz elmerülni egy szakértő vezetésével ezekbe a magyarra lefordítva nagyon is egyszerű szavakba. Hittem, hiszem, hogy aki a nyilvánosság elé lép, az érdekeset tesz-vesz, pláne ha művész, akinél az etika és a szépség a valóság, az igazság szinonimái is - és nemcsak esetleg. El is várom, hogy megfeleljen várakozásomnak. (Ha már így felcsigázott, hogy rohanvást hagytam ott szakmai munkámat a Ferenciek terén!) Nos, várakozásomat kielégítetlenül hagyta ez a nyilvános elmélkedés. A két szereplőnek hosz- szú vajúdás után sem sikerült a tautológia magyar megfelelőjét megtalálnia, mert egymásközt sem tudták eldönteni - nem is akarták -, hogy melyik, az első vagy a második jelentésnél kössenek-e ki. Vagy egyáltalán a jelentésnél. Egymás szavába vágva-harapva keresték egy olyan mondat végét és tartalmát, amellyel a tautológiát a hallgatósághoz közelebb lehetne vinni, emlegettek is szócséplést meg még sokegyebeket. Amikor S. P. valahogy mégis a „dolog", azaz a fogalom megmagyarázásának a végére - az elejére - akart jutni, a hányaveti definícióban ott csüngött elképesztő nehezékként a dolog, mint meghatározó szó, mint elmondható hangsor. Azt mindenki sejtette, többen tudták is, hogy a nyilatkozónak halvány fogalma sincs arról, amiről beszélni szeretne. Ugyanez ismétlődött meg a fenomenológiánál és a mitológiánál. Azaz, dehogynem tudta volna a performan, mi is az ő közölnivalója! A tautológia „értelmezése közben" szót ejtett arról, hogy az őt tanító felsőoktatási intézményben az ő oktatói csak csépelték a szavakat, ő S. P. nem kapott tőlük semmit. Amit ő eddig teljesített, mind független attól, amit a főiskolai években beléje akartak nevelni, verni, lebénítani akarván őt egyéniségének kifejtésében. És hogy ezek a fránya főiskolai oktatók azért mégis érthettek valamit a mesterséghez, arra az a bizonyíték, hogy S. P.-t bizonyos technikai fogásokra megokították, és nemcsak diplomát adtak neki, hanem később S. P. olyan támogatást is kapott sok más okból is, a szaktudást mindenképpen honorálva, ami ma is egzisztenciájának alapja. Amikor S. P. félmondatokkal, ajak- és arcjátékkal kellőképpen leminősítette professzorait, akadt egy légüres térben álló, az addigi logikai sortól teljesen elváló kijelentése: „Ha fejemre állok is, ez itt művészet. (Már amit ő csinált!) Ennek a fejreállós mondatnak az égvilágon semmi értelme nincs. Mert miért kellene neki, S. P.-nek fejre állnia, vagy miért áll fejre attól, hogy az ő tevékenysége - művészet. Ennek a mondatnak akkor lett volna értelme, ha azt mondja: „Barátaim, ha fejre álltok is, akkor is művészet, amit én csinálok". Vagy így: „Ha a fejemre állok, és úgy dolgozom, akkor is művészet, amit csinálok." Ma még nem tudjuk, mire gondolt a művész. A fenomenológia címszó alatt bőven, bővebben a kelleténél, beszélt önmagáról. Elmondotta volt, hogy harminc évig élt Budapesten, neki a pesti belváros adta - és jelenti ma is - a városias- ság élményét és tudatát. Ezelőtt tízegynéhány évvel jött Egerbe, és bár nem nosztalgiázik, de mindaz, ami urbanitás, számára az ilyen-olyan pest-belvárosi utcákban realizálódik. Ő nagyvárosi polgár, vállalja a külsejét, ő nem hord öltönyt, ő performan, ő a húszévesek füzével lázad, mindent csinál, bármihez kezd, az az ő művészi megnyilvánulása. Ő átélte a maga hét-nyolcéves fejével 1956-ot is, az ő tudatában lenyomatok maradtak meg „a nagy napokról". Amikor a sztárok fotóit átértelmezi, elemezve megmásítja azokat, feldúsítja mindazzal, ami benne végbement, végbemegy, akkor azt azért teszi, mert neki szerepe van ebben a társadalomban, mert ő itt járt, meg ott járt, ő vezéregyéniség, vezérlő akarat, ő a fenomén, a jelenség, ebben a kisvárosban, ő az a nagyvárosi, aki, mint minden igazán 6
