Hevesi Napló, 2. évfolyam (1992)
1992 / 2. szám - TUDOMÁNY - Bakó Ferenc: Néprajz - helytörténet - műemléktudmány
A falvak utcaképének megváltozásában a klasszikus műemlékek mellett nagyobb szerepe van a népi, ipari építészeti emlékek megfogyatkozásának, pusztulásának. A topográfia programjának egyik fő iránya volt azoknak a felkutatása, leírása és értékelése, amelyek megérték a 20. század derekát, és amelyek valamiféle - építéstörténeti, etnográfiai - értéket hordoznak. Az 1950-es évek közepére elfogadottá váltak, és megvalósultak azok a törekvések, hogy a népi és ipari mezőgazdasági emlékeket a többivel egyenrangúnak kell tekinteni. A népi műveltség és technológia eredményeinek megőrzése így tudományos feladattá vált, amelyből kialakult a népi műemlékvédelem, ill. a népi építészeti emlékek védelme. A műemlékkutatásnak gyakorlati eredményei, következményei is vannak. Az egyházi, főúri, nemesi és polgári épületek számbavétele, leírása és a Felügyelőség hatósági jogköréhez tartozó védelme nagyon sokat jelentett az 1960 után következő korszakban. Templomok, kápolnák esetében nem voltak súlyos veszélyek, az egyházi hatóság és az egyházközségek mindig érvényesíteni tudták befolyásukat, és némi anyagiakkal is rendelkeztek, hogy megmentsék őket. Érdemes megemlíteni az egri Trinitárius templom vagy népi nevén Rossztemplom ügyét. Sajátos módon a város vezetősége döntött úgy, hogy elhanyagolt állapota miatt le kell bontani, sőt egyesek a robbantást javasolták, mert eltüntetése így lett volna a legolcsóbb. A város társadalma azonban ellenállt ennek a döntésnek, és a tanács mellett működő műemlékbizottság vezetője (abban az időben Hevesi Sándor) kezdeményezésére a helyszínre jött az akkori építésügyi miniszter, Trautmann Rezső, és 6 döntött úgy, hogy a Rossz-templomot nem lehet lebontani. Az egyházi műemlékek egyébként nemcsak ebben az esetben élveztek az ismert politikai viszonyok között a vártnál nagyobb gondoskodást, a műemlékké nyilvánított épületek anyagi segítséget is kaphattak tatarozásra, esetleg egy korábbi, stílusban tisztább állapot visszaállítására. Erre a többi között egy működő templomot, a gyöngyöspatait és egy funkció nélkülit, a váraszóit említem meg, amelyek az államilag vezetett és támogatott helyreállítás után tájunk kultúrtörténetének ma is értékes emlékei. A tudományos tevékenység támogatása és a műemléki szakértők állandó megyei jelenléte kedvezően hatott a nem egyházi épületek sorsára is. Befolyásolták ezt a háború utáni időkben megváltozott tulajdonviszonyok, a gazdátlan vagy a fenntartásra képtelen új birtokosok csak használták a kúriát vagy kastélyt, karbantartásával nem törődtek, s miután használhatatlanná vált, lebontották. Példa lehet az ilyen eljárásra a ludasi vagy tamaörsi kastély, a másikra pedig a noszvaji, a gyöngyösi kastély, de a hatvani Grassalkovich kastély vagy az egri Butler-ház jövője még ma is bizonytalan. A műemlékeknek ebbe a kategóriájába sorolható az egri vár építmény együttese is, aminek helyzete az 1960-as évektől igen kedvezően alakult. A tudományos feltárás, majd a tulajdonjogi kérdések rendezése után a múzeum kezelésébe került épületek, falak és bástyák az Országos Műemléki Felügyelőség hathatós közreműködésével folyamatos gondozás alá kerültek, rekonstrukciók, megerősítő munkálatok indultak meg, és folytatódnak a mai napig. A magasabb szintű építészeti emlékek védelme és modern alkalmazása mellett más jellegű feladatokat jelentett a népi és ipari műemlékek ügye, mert erre alkalmazható korábbi hazai gyakorlat nem volt. A műemléki terepbejárás folyamán kiválasztott és leírt építményeket is valamilyen módon védeni kellett az átalakítástól vagy a teljes megsemmisüléstől, de az erre irányuló kísérletek nem bizonyultak elég eredményeseknek. Megnyugtatónak csak az a megoldás kínálkozott, hogy a megőrzésre leginkább érdemes építményeket köztulajdonba kell venni, és a megyei múzeumi hálózatba kapcsolva, egykorú módon berendezve, tájház formájában bemutatni. Heves megyében 1953-ban nyílt meg az első ilyen népi műemlékház és múzeum, a parádi Palócház, később pedig még tíz ilyen jellegű építmény védelmére, berendezésére kerülhetett sor. A helytörténet céljaihoz csatlakozva, így vált az építéstörténet, a művészettörténet, a néprajz a lokális és nemzeti önismeret megtartásának egyik magas szintű eszközévé. Elindítója a hiteles tudományos alapot szolgáló műemléki topográfia volt. 28
