Hevesi Napló, 2. évfolyam (1992)

1992 / 2. szám - KÖZÉLET - Koncz Lajos: Nemzeti ünnepünk után

nosztalgiázó álmodozót. Hála Istennek, a fiatalok érzékenyebben reagáltak az ünnepre, s láthatólag örömmel viselték szívük felett a piros-fehér-zöld színű szalagot, bizonyítva azt is, hogy az iskolanevelés előbbre lépett a múlthoz képest e téren.

Természetesen azért a „köznapi embert" is meg lehet érteni, hogy ezidén kevésbé lelkesen, vagy alig, vagy sehogy sem tudott ünnepelni. Telve gondolatokkal, félelmekkel, bizonytalansággal - a holnapra, munkahelyre, megélhetésre nézve - bizony nem könnyű ünnepelni. Reméljük, szeretnénk hinni, hogy csak ez volt a nemzeti ünnep ezidei „fáradtságának" az oka. Mert azért sajnos felmerülhet más is. A diktatúra legnagyobb pusztítása a lelkekben ment végbe - minden magasabb érték kétségbevonásával. A materialista világnézet elrabolta az emberi szívekből a szellemi, transzcendens világ iránti érzéket, az erkölcsi rend tiszteletét. Istenhitet és igazi emberséget egyaránt. De a hazaszeretet, magyarságtudat és nemzeti érzés belső gazdagságát is. Úgyhogy lehetséges, hogy a két évi átmenet magyaros lelkesedésének „kísérlete" után visszazuhanhatunk a nemzeti közömbösség vagy kiábrándultság érdektelenségébe? És igaza lenne az ünnep egyik szónokának, hogy „veszélyben a Haza, a szellemi haza, ami a lelkűnkben és szívünkben él, ami az igazságot, szabadságot és jogot jelenti!?"

Mert csak azt a „hazát" lehet szeretni, érte lelkesedni, áldozni, amely jól tart minket (akár felelőtlen, külföldi kölcsön-koldulások szemfényvesztésével is ideig-óráig, s aztán csöndbe juttatva az országot, dicstelenül lei ;p a porondról!)?

Persze ismét csak igyekezzünk megértőnek lenni és türelmesek egymáshoz! Bizony a hazaszeretet sem jelent ugyanegy dolgot, ugyanegy érzést minden ember számára. A múlt században, a romantikus életérzés és nemzeti öntudatra-ébredés lelkesedésében még a „honszerelem" forró vallomását is természetesnek érezték. Századunk, az I. világháborútól a máig, tehát a ma élő különböző nemzedékek, nagyjából tucatnyi rendszert, változást, forradalmat, idegen megszállást, diktatúrát, és nagyon kevés szabadságot és jólétet ismerhetett meg. És mindegyik rendszer mást értett, mondott, érzett, vagy éppen kényszerített ránk e nagyszerű szóba sűrítve. Trianon tragikus sötétsége után két évtizedig úgy próbáltunk élni, hogy az iskolában ebbe az imádságba kapaszkodtattak bennünket: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, hiszek egy isteni örök igazságban..." Ma már érezzük benne a kétségbeesett naivitást is, de akkor ez a túléléshez kellett, mint a negyven év alatt is a hit. Mert maga a hit természetesen sohasem naivitás, a legnagyobb megtartó erő, és nem is csak „balsorsos" időkben. Mindszenthy hercegprímás 1945-től - amíg belé nem fojtották a szót - többször óvta nemzetét. „Vigyázzatok, nemzeti és keresztény hagyományainkat ki akarják söpörni életünkből, pedig a hit éltette ezer éven át a magyart!" Ma józanul azt is tudjuk, nem biztos, hogy a kettő csak együtt tud létezni.

De hogy hitre - valamiben és reménységre a jövőben szükség van, az minden kétségen felül áll. És az is, hogy ebben az új történelmi helyzetben, az Isten-adta lehetőségben a szabadság nemcsak üres, formális kategória. A szabadság valamire, valaminek a megvalósítására adatott, és ez tartalmilag nem lehet más, mint nemzeti létünk újrakivirágoztatása sajátos. Isten adta identitásunkból - az európai népek családjában képviselendő magyarság-értékeinkkel. És ehhez a hivatáshoz, annak vállalásához magyarságtudat, hazaszeretet kell, ha ennek eszméjén nem egészen azonos dolgot értünk is mindannyian, és megéléséhez, gyakorlatához, áldozataihoz más és más forrásokból merítjük is az erőt, a hitet. A hazaszeretetben is létezik és jogos a pluralizmus, a sokszínűség gazdagsága.

5