Hevesi Napló, 2. évfolyam (1992)

1992 / 4. szám - KÖZÉLET - Az idő sodrában

jén két front között, a fogságot, aztán a hazajövést a lelki hontalanságba, ötvenhat előtt és után, aztán tovább a végtelennek tűnő alkalmazkodási táncjátékot, a közjáték hézagaiban reménykedve, hogy ezt is, azt is túl lehet, túl kell élni. Pedig mi a látszat szerint ép testtel és ép lélekkel csináltuk végig, még utólag is rengeteg a kétség bennünk: Vajon jól viselkedtünk-e, eleget tettünk-e mindannak, amit a belső parancs, ama bizonyos lelkiismeret elvárt és elvár tölünk? Adtunk-e egyáltalán hálát a Sorsnak, Gondviselésnek - én Istennek hívom -, hogy nem ilyen hiányosan engedett ki a földi pályára, mint ezeket a most megismert és most megszeretett embereket? Akik azzal kezdték az életüket, hogy a másság, a megbélyegzett- ség, az átok és a hiány börtönének bilincseinek a kínjában vergődve sohasem, egy pillanatra sem reménykedhettek abban, hogy ettől az adottságuktól megszabadulhatnak? így születtek a világra!

Ám egy idő múltán közbeszól ismét - most már a fény előjelével a Sors vagy a Gondviselés - én Istennek hívom -, feltámasztva bennünk a szorgalmat, a lelkesedést, a vágyat a teremtésre, arra, hogy kifejezze magukat, no meg mindazt, ami bennük belül megvan. Sőt azt is, amiről csak tudni szerettek volna. Hogy részt vehetnek az emberek közösségében úgy, ahogyan vannak, nemcsak tehertételként, hanem azzal, ahogyan megörökítik a lét egy pillanatát, ahogyan pl. Fekete József kalligrafikusán szép, jámbor betűkkel elbeszéli, hogyan is érti ő a mai életét, mi is az, amit ő tenni akar. És tesz, cselekszik akként, mert az értelem meg a valahonnan jövő emberi összefogás eredményeképpen művésszé válhatott, besorolhatott abba az alkotói körbe, ahonnan a szellem sugárzik, ahonnan a hit, az a megrendít- hetetlen erő árad, amely előtt - úgy tűnik - nincs akadály. így kell körözni felfelé?

Amíg idáig eljutok néhol vitatkozó gondolataimban, csak zavarja a végkifejletet bennem az a mód, ahogyan ez az „ügy" megérkezett hozzám. Valahonnan előszedték a pontos címemet, beborítékoltak egy utólag már elfogadott, kedvesnek is minősíthető leközelítést, hat reprodukciót a hozzávaló borítékkal -, mert úgy gondolták, hogy karácsonyra fel fogom használni ezt a néhány munkát. Eléggé szembeszökően felhívnak arra is, hogyan fizethetem be azt a 225,- Ft-ot, ami nyilvánvalóan a küldemény ellenértéke. A csekket felhasználtam, az összeget elküldtem a Kft-nek. Ezt a vevőfogási módot ugyan nem szeretem, ki nem állhatom, más esetben kidobom az ilyen tartalmú borítékokat, pedig igazán amerikai stílusú, többlépcsős „szervezési módot" is kipróbáltak már rajtam. Ilyen a kapitalizmus? Vagy ilyen korunk lelkiállapota? Vagy ezt a társadalmat állandóan és újból csak a pénz és a hozzá fűződő érdek tudja - akarja megszervezni, ha már a hatalmasok, vagy a hatalmon lévők, vagy akármiféle önjelölt messiások, eszmegyártók nem képesek ezt a feladatot ellátni?

Sok mindenen túl, belső vergődéseim után ültem le az írógéphez, hogy hálámat kifejezzem Fekete Józsefnek és társainak. A hála azért szól belőlem, mert ismét-egyszer - ilyen alkalom nagyon ritkán adódott eddigi hét évtizedes pályafutásom alatt - bebizonyították nekem, velem együtt másoknak is, akik érteni tudnak a jelenségekből, hogy a lélek indítékaiért érdemes elsősorban élnünk. Bonyolult lenne most előadnom, mit értek én indítékok alatt, hogyan állnak össze az olyan alkotások, jelek az életünkből, amelyek túlmutatnak a pillanaton, a sok-sok elröppenő pillanaton, de megtörténtükkel, létrejöttükkel, jelenvalóságukkal kifejezik azt az emberi méltóságot, tudatot, magasrendű szenvedélyt, amely ellensúlyozni képes a sok-sok emberi test tengernyi bűnét, gyarlóságát, vétkeit, ostobaságát ezért-azért-amazért, legtöbbször a kegyetlenkedés, az erőszak és a tömeges téboly, a háború eszközeivel, céljaival állítólagos igazságával és elkerülhetetlenségével. Mert pl. itt

4