Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - VERS - PRÓZA - Joszef Burg: Önmarcangolás
akik nemzedékről nemzedékre megmaradtak, de most eltűntek. Nem láttam őket pusztulásuk végnapjaiban sem... Kószáltam a girbe-görbe utcáin, és velem együtt kóboroltak a kettévágott életek árnyai is. Szüntelenül, csendesen, hangtalanul mozogtak, mint az elmúlt életek rejtett maradékai Az árnyak megsokszorozódtak. Átváltoztak élő lelkekké, elüldözött és elnémított zsidókká. Ok még emlékeztek a Tóra-tanulás fájdalmas dallamaira. Láttam nemes, büszke fiaikat és lányaikat, szívükben lobogott a lázadás szelleme, amelyre rárakódott a vágyódás és a szeretet. És meghallottam csengő kiáltásukat, amely úgy hangzott, mint egy vihar harang: Ne mondd soha, hogy utolsó utadra mégy... Járkáltam a kis utcákon, mintha egy régi zsidó könyv elsárgult lapjait akartam volna fellapozni. Panaszosan belém kapott egy kis fagyos szél, mintha valaki csendben elrejtve sírni akart volna. Valami távoli reklámfényből rőt csillogás áradt, és a kékes hó más színű lett... Kísérőm utcáról utcára vezetett. Maga is nyugtalan tekintettel nézett körül, mintha ő is, mint én, most először látta volna a kis utcákat. Ki volt mostál? Egyike azoknak, akik elszakadtak a saját otthonuktól és átmentek az „árja oldal”-ra, nehogy elnyeljék őket a tüzes lángok. Vagy egy higgadt idős férfi, aki éveken át idegen fátylakba burkolta magát? Vagy talán egy egész két fele volt ő? Kitalálta gondolatomat: — Ne higgye, hogy a más kultúrákba való bekapcsolódás feltétlenül meggyengíti a sajátunkat... Mi gyakran lélegeztük be a különféle, egymást keresztező kultúrkörök levegőjét... Vajon feleletnek szánta ezt saját küzdelmeire vonatkozóan? Egyfajta magyarázat, és önmagának is a meggyőzése? Visszaemlékeztem mai elbeszélésére: — ...A művész egész életének a tudatára rányomta bélyegét az a nap, amikor zord sietségében elhagyta hazáját. — Ma-ma... És az anyja, kezeit tördelve, fájdalmas szívvel utoljára kapaszkodott belé: — Menj csak, fiacskám, menj... csak ne feledd el soha, ki vagy... Ránéztem világoskék szemeire. Árnyak bontották el És nekem úgy tűnt, mintha keresné önmagát, de nem találja... — Elmentünk a zöld hídhoz. Megtámaszkodtam a korlátjába Lent a mély homályban elnyúltak és keresztezték egymást a városi fények, amelyek ezerféle színben ragyogtak és tündököltek. Vilna pazar esti pompában csillogott és ringott! Kísérőm feszesen belém karolt, mintha fázott volna elegáns bekecsében, és valamiféle visszafojtott hangon így szólt hozzám: — Ott lent évekkel ezelőtt egy fiatal zsidó költő fényes nappal és mindenki szeme láttára fejig merült a jéghideg folyóban, és nem került többé elő... Én hallottam arról a költőről, aki a vilnai rabbi fia volt, s aki nem tudta elviselni apja merev világát, de ereje sem volt ahhoz, hogy szétzúzza azt. Mindössze három vers maradt utána. A többit magával vitte az örökkévalóságba... Nagy fehér csönd borult az utcákra, amikor visszatértünk a szállodába, és megálltunk a bejáratánál. Kísérőm egy ideig nyugtalanul álldogált, és csak egy sápadt mosoly vonult végig az ajkán. — Maga egyszer bizonyára meg fog emlékezni találkozásunkról, ezért arra kérem, ne említse meg a nevemet... És egy perc múlva még hozzáfűzte: — Legjobb lesz, ha teljesen megfeledkezik róla... A litván illegális földalatti baloldali mozgalom résztvevőinek a fedőneve. 38
