Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - VERS - PRÓZA - Joszef Burg: Önmarcangolás
.. JOSZEFBURG Önmarcangolás Vilnában ismerkedtünk meg. Egy csendes, fagyos, téli napon valaki kopogtatott szállodai szobámban, és még mielőtt válaszolhattam volna, kissé kinyílt az ajtó, csak egy széles résnyire, ahol feltűnt egy férfi feje. Drága szőrmekalap volt rajta — Szabad? — kérdezte oroszul. És már ott is állott a küszöbön. Erős testalkatúnak, közepes termetűnek látszott, akinek világoskék, meleg szemeiben szokatlanul ifjonti fény ragyogott. Úgy tűnt, mintha a szél akart volna betömi. És lassan becsukódott mögötte az ajtó, s eltűnt a rés. Engem azonban előzőén senki sem figyelmeztetett erre a találkozásra, és bizonyos mértékben zavarban voltam, nem tudván, ki ő és miért keresett fel. Talán tévedésből? Fiatalosan, ügyesen levetette vadonatúj bekecsét, amelyen még érződött ajuhbőr szaga, gyorsan üdvözölve hozzám lépett, kilátszottak széles, fehér fogai, és mosolyogva megmondta ellitvánosított vezetéknevét, amely szintén nem árult el nekem semmit. Nem tudom miért, mosolyából úgy véltem, kissé szégyelli magát, mintha valami titka lenne, amelyet senkinek sem mondhat el Milyen idős lehet? Az arca kissé ráncos, vékony redők szelik körül világoskék szemeit, és kortalannak tűnik. Első pillantásra napfényesnek, frissnek és lebamultnak látszott. Sűrű, sárgásszürke haja volt, mint egy harminc év körülié, és kissé széles szájának lecsüngő ajkai könnyedén reszkettek. És nehéz lett volna kitalálni, hogy a harag vagy éppen a szelídség jele ez. Annyi életerő bugyogott belőle, hogy azt hittem, ez az ember soha életében nem érzett még fájdalmat. Nem, nem hittem volna, hogy ő már közel van a hatvanhoz, ifjúsága úgy áradt belőle, mint egy nyári nap, amely belenyúlt októberbe. Ónhitten viselte éveit, mint valaki, akinek a melle tele van tűzdelve érdemrendekkel. De talán mindez csak nekem látszott így? Mindössze néhány perc múlt el, és a szoba tele lett tömör, csattanó hangjával, amely erősen, ifjú hévvel csengett, feltűnően szeszélyes ujjongással; mintha csak magának akart volna valamit elmondani Oroszul kezdett el beszélni, ami nagyon illett északi alkatához. Szabadon, játékosan beszélt, néha-néha jiddis szavakat keverve beszédjébe, míg csak egészen nem tért át a jiddisre. — Hogy is mondja Kulbak?* — és bennem felidéződtek a szavai: A jiddis szavakról úgy éreztem, hogy azok a tiszta galamboké, ők turbékolnak így... És nekem úgy tűnt, hogy nem ő, hanem maga Mose Kulbak jött el hozzám vendégségbe vilnai hotelszobámba. Megtudtam, hogy újságíró. Litvánul ír. írt egy jiddis elbeszélést, és meg akarja velem ismertetni. — Jiddisül? Arcát sápadt láng borította be, és ajkai kórosan megrezzentek: — Nem! Egy ideig barátságtalan csend lett. Csönd áradt a szoba minden sarkából: — Én azonban nem értek litvánul. Bizonyára gondolt erre, amikor idejött. De nem tesz semmit — gondolta. Rögtön lefordít nekem mindent. 'Mose Kulbak költő, próza- és drámaíró (1896—1940). 35
