Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - VERS - PRÓZA - Joszef Burg: Önmarcangolás
Az elbeszélés inkább hangulatokra épül, mint a cselekményre, mondta egyszer egy zsidó művész, aki fiatal éveiben elkóborolt valahova, úgy vélve, hogy valahol máshol színesebb, gazdagabb az élet, és szakított gyökereivel És csak öregségére ébredt rá, hogy az egész színes gazdagságból hiányzanak a saját gondolatai... Egyáltalán nem kételkedtem abban, hogy ez az elbeszélés egy számvető elmélkedés, amely vissza kell hogy tükrözze az emberi és alkotói gyötrelmeket. És hogy abban a művészben, aki most velem szemben ül, a saját nosztalgiája és küzdelme rejtőzik. A Vilja mélységes folyó partjain elterülő Vilna egykoron kivetette őt magából. Ott nőtt fel a kis zsidó utcákban, ahol kegyetlen nyomor uralkodott és színes álmok kerge- tőztek. És mikor a zsidó Vilnának elkezdődött utolsó agonikus küzdelme, segítségére sietett neki a nem zsidó külseje. Elfutott onnan a nagy, gőgös utcákra, amelyek a biztonság fényét villantották fel előtte, mintha szét akarta volna tépni azokat a láncokat, amelyek béklyóba verték a lelkét. Nagy lendülettel rohant el, és messzire vergődött, sokkal mesz- szebbre, mint ahogy ő maga is gondolta volna. Kis időre futott el, de menekülő lett egész életén át... Most pedig, évek múltán, eljött hozzám régi dallamával. Azonban fordításából nem hallottam ki semmiféle dallamot. Nem találta meg a megfelelő szavakat, amelyek megnyithatták volna előtte az utat ama gazdag érzelmek sodra felé, amelyet ki akart fejezni, de nem volt rá képes. Fülemig csak konok és unalmas hangok jutottak el, amelyek egy széttört élet darabjait fűzték egymásra, amikor litvánból jiddisre fordította mondanivalóját. ó csak olvasott, én pedig nem tudtam, mire figyeljek. Nem hittem a saját fülemnek. Jiddis nyelve, amely néhány perccel ezelőtt még oly frissen áradt, elvesztette minden báját. Csiszolatlan, sápadt és színtelen lett. Olykor félbehagyta az olvasást, mintha maga is megijedt volna homályos nyelvezetétől. Odalépett a szétszórt lapokhoz, összekaparta őket, befejezte az olvasást, s mintha szemüvegéből nem csak szemei, hanem egész arca kukucskált volna ki. És én valahogy nem tudtam felfogni, hogyan változhat meg egy ember ilyen könnyen. Mélyen csöndbe borulva ülve maradt, és hagyta, hogy csillogod merész tekintete a távolba révedjen. Hirtelen valami nyugtalanság kerítette hatalmába, szeme ragyogása perzselni kezdett, és elkezdte mesélni a vilnai gettó utolsó napjait. Rengeteg látomás, a zsidó élet képei, a zsidó életmód elevenedett meg előtte. Nyelve visszanyerte előző színes fényét, mintha visszatért volna egy távoli, idegen világból a saját hazájába Láttam a keskeny, nyomorúságos kis zsidó utcákat romba döntött házaival, szemben állottak egymással, és a régmúlt idők dohos illatát árasztották. Láttam a kacskaringós, kígyódzó utakat, amelyek ide-oda futnak, és egyik a másikba ér. És az utakon meggörnyedt emberek járkálnak. Asszonyok, a mellükön és a kezükben gyerekek. És ezer arc, a halántékukon és a nyakukon az erek megfeszítve, izegve-mozogva, egy arcba ömlik, mint az utak — rőt szempillájú arc az ijedt, tétova szemek körül, s a hóhérok felingerelt kutyái veszik körül őket. Hallottam a tengernyi könny gördülésének fojtogató hangját azoknak, akik utolsó útjukra mentek... Elakadt a lélegzete, szinte fulladozott a fel-feltörő izgalomtól. Szavak már nem jöttek ki a száján. Elhallgatott, mint egy becsukódott ajtó. És én valami olyasmit akartam hozzá szólni, amely szárnyakat adott volna neki — Miért nem ír maga jiddisül? — ?! Kérdésem fennakadt a levegőben. A látogatás elhúzódott. Az ablakon túl már kissé meghajlott a kékes téli nap, és a látóhatár mögé került hidegen, sápadtan. A külső fény ráborult mindkettőnkre, és a sötétre festett falakra vetítette alakjainkat, elgörbült minden mozdulatunk, és én azt javasoltam, menjünk le egy vendéglőbe enni egy keveset. A terem nagy, boltozatos volt, mélyen beárnyékolt szögletekkel. Függő kristálycsillá36
