Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - VERS - PRÓZA - Farkas András: Töredékek
III. VI. Az aljast, tolvajt, jóllakottat Saját ereje hergeli, Folyton tervekkel van teli És felsőbb ajtóknál kopogtat. Hit kell, erő, kemény szerencse! Szelíd mámor, lágy-üde bánat, Szent, halhatatlan vágy utánad, Hogy holnapunkat megteremtse. Ahol elmegy, véres nyomot hagy, És azok tudják érteni, Akikben él az érdemi ítélet s jel az elnyomottnak. Nem kell jóslat, új üzenet se! Csak vonzásod, ahogy megállnak A percek, küldve a halálnak Csókot, hogy sorsunkat jelentse. És jön a perc, gyorsan kimondják: Az aljas népség, egy sereg Egyéni jóért szédeleg, Mert, ugye, meghalunk, a Napban Lemérve létünk, ami mozgás, De élj, gyere, de itt, de most lásd, Nem érti a népet, se gondját, Vérben-pénzben gázol tövig, Mígnem a semmibe lövik. A boldog mát megélni kaptam, Figyelni fentről, hegytetőről, Mi a vihar, ami felőröl. IV. VII. Belesúgva-ordítva fülbe Surrognak a fejetlen eszmék, S mielőtt mások felfedeznék, Átélem mindet, felhevülve. A jó adós időre törleszt, Számolja tőkéjét, kamatját, Figyel, hol sántít a kamatláb, Hiszen egyébként kerge pör lesz. Nem kérdezem, honnan, ki küldte, De mintha máris azt keresnék, Nem látták-e a fűszeresnét Férjétől messzependerülve? A kor is folyton újra kört kezd Rajzolni, a pontot megadják A csillagok, a furcsa hadtáp, A végtelen. Ez is öröm lesz? A hétköznap van, hahotázik, Velem is játszik, elkísérne A sárga-színű diliházig, Mi kérdezünk és kijelentünk, A nyugtalanság itt a válasz, Reményünk, fészek-adta rendünk, Mázolna szűzre, feketére, Hogy a tudatom csak feszengjen - Szál pallón, mély fölött, jelenben. Míg a törvény lélekre támaszt Lélekkel és kimondja rólunk: Hitünkben bízva zúgolódjunk! V. VIII. Az arcod meggyötört lesz, Ne szidd, de ne is élvezd, Becsúszol a veszélyhez, Ne hallgass, hogy üvölthess! Késői számvetésem Halad, mozog, haladgat, Mint az inaszakadtak A kései vetésben, Van a megörökölt test, Lelked a mában érez, A perchez szól, a térhez: A szellemet ma röptesd! Bolyongok, percnyi résen Dugnám fejem, a Napnak Elsírva, mit se hatnak A vigaszok Lekéstem. Aztán kisül, fohásza Parányi szertelenség, A kétely magyarázza, Most még virrasztaz elme: A testem itt maradna, De jobban érdekelne, Hogy kárhozat ne esnék, Míg a tudat, az óra Felkészít - vallatóra. Ha ott, a múlt szabadja Rám szólna, ami már volt: Mit lát meg egy szamárból? 34
