Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - VERS - PRÓZA - Szakonyi Károly: Nihilisták (dráma)
(Bazarov int, hogy inkább talpon marad.) Nyugtalan? Hm. Még nem is mesélt a családjáról. BÄZARQV: Nincs mit mesélnem. Szürke kisemberek vagyunk. ANNA: Én meg, ugyebár, arisztokrata... BAZAROV: Az. (Csend.) ANNA: Szóval maga nem akarja elhinni, hogy engem felkavarhatnak az érzések? (Bazarov vállat vom) Nem hiszi, hogy tudok lelkesülni? BAZARÓV: Hmmm. Talán. Maga nagyon... ANNA: Nagyon? BAZAROV: Szép. Ma is, egész idő alatt, ahogy ott sétáltunk, és a tó felől megvilágította arcát meg az egész alakját a napnyugta fénye, azt néztem, hogy milyen szép. Maga persze tisztában van ezzel, a szépségével, meg azzal is, hogy mekkora hatással van az emberekre... A férfiakra. ANNA: Hogy mondta? Hogy szép vagyok? BAZAROV: Tudja azt maga jól! ANNA: Beképzeltnek tart? BAZAROV: Azt nem mondanám, bár ha szükséges, tud utálatos is lenni... ANNA: O! BAZAROV: Komfortban él, elkényelmesedett, és szerintem minden iránt közömbös, ami maga körül történik. Lehet, hogy tud lelkesülni, de nincs szüksége lelkesedésre. Mindene megvan... ANNA: Hat, mondhatom... néhány nap alatt kialakította a véleményét rólam... (Szünet.) Csakhogy, kedves barátom... Tudja, én azt tartom magamról, hogy szerencsétlen vagyok. BAZAROV: Na, ez nyafogás! Vagy talán komolyan veszi azokat a pletykákat, amiket a társaságokban terjesztenek magáról? ANNÄ: Azok a pletykák hidegen hagynak! Azért vagyok szerencsétlen, mert nincs életkedvem, nincs bennem vágy az életre... BAZAROV: Nyafogás, nyafogás! Mi az, hogy életkedv? Az ember él, mert megszületett, ráadásul maga gazdag, egészséges, független! A muzsikjai vajon hogy állnak ezzel az életkedvvel? Filozofálgat erről velük valaki? ANNA: Maga ismét meg akar botránkoztatni a durvaságával! Fáradt vagyok, Jevge- nyij Vasziljevics, fáradt és öreg! BAZAROV: O, ó ó! Affekt ál! ANNA: Higgye el! Mögöttem már olyan sok az emlék... Pétervár, apám halála, szegénység, aztán a házasságom, vagyon, gazdagság, külföldi utak... De mi vár rám? Semmi célom! BAZAROV: Megmondom én. Én megmondom. Szeretne szeretni, de nem tud, ez a maga szerencsétlensége! (Kis csend.) ÄNNA: Hogy én nem tudnék szeretni? Azt mondja? Nem tudnék...? BAZAROV: De ezt ne nevezzük szerencsétlenségnek. Inkább azt sajnálj uk, aki szerelembe esik. , ANNA: Ügy véli, azt sajnálni kell? BAZAROV: (Kissé ideges a témától.) De az is lehetséges, hogy maga túlságosan igényes. Válogat. Nem tud dönteni... Igényes, igen, azt hiszem. ANNA: Látja, ez meglehet! Mindent vagy semmit! Eletet életért! Ha kéred az enyémet add a tiedet cserébe, add gondolkodás nélkül, visszavonhatatlanul! Másként nem kell! Akkor inkább ne! BAZAROV: Ez igazságos alku! ANNA: A teljes odaadás nagyon nehéz! BAZAROV: Ha mérlegel, akkor igen. De ha nem mérlegel? Csak az mérlegel, aki sokra tartja magát. ANNA: De ha semmiféle értékem nincs, akkor kinek kell az én odaadásom? BAZAROV: Az értékét hadd döntse el az a másik! Magának csak az a dolga, hogy tudja magát odaadni! (Kis csend.) ANNA: Monsieur Bazarov, ön úgy beszél erről, olyan átélésseL.. Talán ismeri ezt az érzést? (Folytatjuk) 24
