Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - VERS - PRÓZA - Szakonyi Károly: Nihilisták (dráma)
.. ANNA: Nem, nem én! Az anyám ismerte az ön édesanyját... — Monsieur Bazarov! Ont valóban annyira érdekli az az album? BAZAROV: Tessék? ANNA: Magát az az album nem érdekli! ARKAGYIJ: Ügy, tehát az édesanyja az édesanyámat. Az anyám jóságos asszony volt, tisztaszívű, szolid... még egészen kicsi voltam, amikor meghalt... ANNA: Ó, igen. (Bazarovot figyeli.) A szöveget olvassa, vagy a képeket nézi? Vagy csak lapozgatja? Untatjuk önt, uram? BAZAROV: Nem, dehogy! (Futó mosollyal.) Ne zavartassák magukat! ANNA: Hmmmm... ARKAGYIJ: Emlékszem, még egészen kisfiú voltam, nyár volt, aratás után. Aratás után lehetett, mert messzire, messzire, ameddig csak elláthattam, a friss tarlótól sárgállott a határ. Ez a sárga végtelenség megmaradt bennem. Meg az, hogy leszállónk a brics- káról, anyám megfogja a kezemet, lehajol hozzám... még a szoknyája suhogó hangjára is emlékszem. Megcsókolt. Puha és szelíd volt a csókja, ahogy az arcomhoz ért az ajka. Nem tudom, miért éppen ez a kép maradt meg bennem. A kék ég, a sárga tarló meg az anyám gyengédsége... ANNA: (Bazarovnak) Úgy tudom, azt beszélik, hogy ön nagy vitatkozó.. BAZARÖV: Nem tévednek. ANNA: Nincs kedve egy kis eszmecseréhez? BAZAROV: Miről? ANNA: Amiről akar. De figyelmeztetem, én félelmetes vitatkozó vagyok! BAZAROV: Maga? Hiszen maga nyugodt és hideg természetű, a vitatkozáshoz ped ig szenvedélyesség kell. ANNA: Először is türelmetlen és makacs vagyok, másodszor pedig nagyon is köny- nyen elkap az indulat. BAZAROV: Igazán? (Nem teszi le az albumot, lapozgatja.) ARKAGYIJ: Engem az apám nevelt, Anna Szergejevna. Igyekezett gyengéd lenni, de azért mégiscsak egy férfi... hiszen gondolhatja. Mindig is irigyeltem azokat, akik elragadtatással és szinte szerelemmel beszéltek az anyjukról, akik mindvégig részesei lehettek az anyai gondoskodásnak és szeretetnek... Tehát barátnők voltak? ANNA: Tessék? ARKAGYIJ: Az édesanyja és az anyám. Barátnők voltak? ANNA: Olyanformán. ARKAGYIJ: Mesélne róla nekem? Bizonyára tud róla egyet-mást. Megtenné ezt nekem, Anna Szergejevna? Olyan kevés emlékem van az anyámról... ANNA: Megpróbálom, talán tudok meséim magának... — Nos, Bazarov úr? BAZAROV: Ha mindenképpen vitázni akar, engem igenis érdekel ez az album. A szász Svájc képei. Ön nem tételez fel bennem művészi érzéket... Valóban nincs is bennem, de ezek a képek geológiai szempontból érdekelnek... A hegyek alakulása... ANNA: Hogy tud meglenni művészet nélkül? BAZAROV: Mire kellene az nekem? ANNA: Ha másra nem, hát arra, hogy belelásson az emberekbe. BAZAROV: Erre elegendő az élettapasztalat. ANNA: Gondolja? BAZAROV: (Kis csend után, kötekedve.) Nem mindenki érdemli meg, hogy kiismerjem! ANNA: Ó! Ez gőgös magatartásra vall, már megbocsásson. Ön túlságosan sokra tartja magát! BAZAROV: Csak józan vagyok, és igyekszem tárgyilagosan szemlélni a dolgokat. ANNA: Sikertelen törekvés! Mindannyian tele vagyunk elfogultsággal, és ez természetes. Kinek ez a karakter tetszik, kinek az, márpedig ahány ember, annyi érdekes, figyelemre méltó jellem... BAZAROV: Nem, nem, tisztelt Anna Szergejevna, ez költészet! Elég egyetlen em20
