Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az utolsó akkord (kisregény)
>öző országokba rendelt helytartói pokollá teszik hazám s egész Kelet-Európa hétköznapjait. Ha az a poéta-politikus is feltéphette volna a holnapok fátylát, akkor feltétlenül kritikussá vagy tudóssá érleli magát, s messze húzódik a néptömegektől Hátha még a végeredmény, a kifejlet elé tárul. Ha érzékeli: mind hitványabb percemberkék basáskodnak mindenütt, akik megvetik az örök emberi értékeket, akik számára nem léteznek erkölcsi kitételek, akik szerény képességű főnökeiknél is ostobábbak, hiúbbak, akik fittyet hánynak a jog évezredes reguláira, akik dőzsölnek, tivornyáznak, akik lelkiismeretfurdalás nélkül megsértik a személyiség szuverenitását, akik, ha veszélybe kerülnek, rezzenéstelenül ölnek, gyilkolnak. Lesz olyankényúr, aki egész családi klánját rátelepíti a polgárokra, akinek minden lépésüket figyelteti. Ezek a friss sütetű cé- zárkák vizet prédikálnak és bort isznak, gátat szabnak a véleményalkotásnak, tűzzel- vassal irtják a másság valamennyi megnyilvánulását, rémületesebb erőszakszervezeteket építenek ki, mint a jelenlegi ohrana! Ha az a kétségkívül ritka adottságú férfiú csak képességeire koncentrál, s hűvösen következtet, akkor megdöbben mindentől, és felsejlik előtte az az időszak, amikor kártyavárként omlanak össze ezek a bábállamok, s a szabadságvágy határokat félresöpörve áthatja hónuk lakosságát is. Motívumok, variációk... Amoda zsúfoltak a prágai utcák, Németföld egy részén egy- millióan követelik azt, hogy emelt fővel járhassanak, Romániában ezrek halnak meg azért, hogy társaik szabadon lélegezhessenek.... Bújnak, köpönyeget forgatnak a hajbókolok, napraforgótáncot lejtenek a tűzhöz közel jutók körül, hogy együtt danászhassanak, hogy részesedjenek a koncokból A kisöreg meg kiterítve, konzerválva fekszik ravatalán. Valamiféle huszadik századi istenként, akiben a kilencvenes évek elejére már azok is csalódtak, akik támlásait szent igeként bifláztatták azokkal, akik mindig ódzkodtak az önállóságtól. Ha akkor, azon a koncerten még inkább magába száll, ha mélyebben megrázza zeném, az az első egység, amelyet már említettem, akkor megszabadul korlátáitól, akkor megvi- láglik előtte, hogy az ember a Naprendszer legkáprázatosabb csodája, akiben ott lüktet az egész Univerzum, akinek halála csak itteni létének fogyta, hiszen más formációkban próbatételek regimentje vár rá, s a stációkat végigszenvedve olvadhat be abba az örök és megfejthetetlen csodába, amit világmindenségnek titulálunk. Kár, hogy megtorpant, s a prózai és hazug voltával letaglózó materializmusnál rekedt meg fantáziája. Tévedéséért apák, anyák, fiúk milliói fizettek, gyakran a legdrágábbal, az életükkel. Én muzsikámban „dübörögtem”, példámmalbizonygattam, hogy ne, ne, nemszabad! Fiam, most fürkészően pillantasz rám. Rögvest el is kapod tekinteted. — Bocsáss meg, bátyám. Nem tehetem ezt egy haldoklóval... — Ne riadozz! Igazad van. Aki ítél, ítéltetik is. Utolsó munkám első blokkjában viaskodtam a lelkiismerettel is. Egyre faggattam magam: — Hogy bántál Nagyezsdával? — Mecénásként tisztelted, s néha majdhogy siránkozva követeltél tőle. Rubelek ezreit. Nemcsak alkalmanként, hanem rendszeresen. — Önzetlenségét hangsúlyozta, s Te megelégedtél ennyivel. — Nem akartai ráréveani, hogy megfogalmazatlanul is többet óhajt. A közös „alkotás” mellett együtt töltött órákra is sóvárgott. — Ezt tagadtad, s ha megkísértett az igazság, szinte ráüvöltöttél: takarodj! — Közeledtem hozzá, s futottam tőle. Eddig nemegyszer nyíltan felkínálkozott. 1878 őszén Firenzébe hívott. O akkor a Villa Oppenheimben lakott. Megbűvölte a varázslatos táj, s ezt írta: „Könnyeket csal szemembe ez a látvány. Jöjjön ide, nem szabad ezt elmulasztania. Előkészítenék önnek egy lakosztályt, akár a városban, akár itt, kint a hegyek között.” — Önző voltam, s ekként feleltem: „Hogy Önt boldoggá tegyem és szolgáljam, nemcsak Firenzébe utaznék el, hanem bánnilyen végére a világnak.” 11
