Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az utolsó akkord (kisregény)
— Siettem is Kamenkából, s a Kárpátokon átkelve, Bécsen átutazva értem oda kedvenc inasommal, Alekszejjel. Szinte mesés otthon fogadott bennünket, szalon, ebédlő, háló és öltözőszoba. Mindenütt virágcsokrok, s természetesen az üzenet: „Hozta Isten, kedves, szeretett, csodálatos barátom! Micsoda öröm, hogy Ön itt van! Érzem jelenlétének közelségét. Ki sem tudom fejezni örömömet. Remélem, tetszik a hely, amit választottam. Ha bármire szüksége lenne, drága barátom, jöjjön csak a Villa Oppenheimbe, biztosíthatom, nagyon fogok örülni.” — Nem kívántam érteni mindezt. Hűvös maradtam és rideg. Azzal áltattam magam, hogy első a munka, a múzsa csak azokat látogatja meg, akik következetesen, kitartóan hívják. Mindössze arról informáltam, hogy dolgozom. Egyszer elsétáltam palotája előtt, a kertből gyermekhangok szűrődtek ki, de semmiért sem szántam volna magam arra, hogy bekopogtassak, hogy összeomoljon egyillúzió, s nyakamba boruljon egy újabb An- tyonyina. Máskor hajlékom, a Villa Bonciani előtt vonul el lányaival, rokonaival Az ablakból láttam őket, de még a függönyt sem húztam el, nehogy feltűnjék: valaki figyeli a menetet. Nem nézett fel, de tudtam: ide vágyna. Erre még azt a kis rést is eltüntettem. — Csak a távoli ragaszkodást viseltem el. Milyen fura, talán ez az egyetlen dolog, amiben határozott voltam, s egyszer sem inogtam meg. Továbbra is a posta kötött össze minket. Megnyugtatott a távolság. — Később megint konfliktusba keveredtem. Ez volt az utolsó feltárulkozás. 1979 szeptemberében elküldtem neki az általam közös munkánknak titulált negyedik szimfóniát. Lejátszotta, a mű megbabonázta; s döntő és félreérthetetlen cselekvésre szánta el magát. Huszonhatodikán így vallott Brailovból: „Tudja-e Ön, milyen megbocsáthatatlanul féltékeny vagyok, amilyen csak egy nő lehet, aki szeret egy férfit. Tudja-e, hogy amikor megházasodott, milyen borzalmasan nehéz volt nekem, mintha egy darabot téptek volna ki a szívemből. Az a gondolat, hogy Ön annakaz Asszonynak a közelében van, keserű és kibírhatatlan érzést jelentett. Ugye, milyen gonosz vagyok? Örültem, amikor Ön boldogtalan volt vele. Szégyelltem magam ezért az érzésért, de az ember néha nem tud parancsolni önmagának. Gyűlöltem azt a nőt, mert nem tudta Önt boldoggá tenni, de százszor jobban gyűlöltem volna, ha boldog lett volna vele. Úgy éreztem, elrabolta tőlem azt, ami csak az enyém lehetne, mert én jobban szeretem és értékelem mindenkinél a világon. De kérem, felejtse el vallomásomat, ha terhére lenne. Én őszintén beszéltem. A szimfónia volt az oka. Barátságunkban nem akarok semmiféle változást. Felejtsen el mindent, amit írtam, gondolataim teljesen megzavarodtak.” — Szinte megkövesedtem. Még belső tajtékzásomat is elfojtottam. Áldozatként szen- velegtem. Megcsapott az érzés forrósága, a kötődés ereje, s bántóan közömbössé váltam. Mindössze annyit válaszoltam: megnyugtató, hogy tetszik a művem. Most már nem a mienk, csak az enyém. Ráadásul fel is szabadultam, megkönnyebbültem, pedig jelképesen arcul csaptam, ellöktem magamtól azt, akinek mindent köszönhettem, aki nélkül nem bontakozok ki soha. — Bűntudat se kínzott, az se villant agyamba, hogy ezt valamiként, valakitől busásan visszakapom. — Te lettél az, aki benyújtottad a váltót. Értesítettél. — Érkezem. Időben, pontosan. — Készültem, azok felajzottságával, akik nagyon várják a hozzájuk legközelebb állót. Üldöztem az órákat, a napokat, de hiába. Azt hittem, bajod történt, baleset ért. Rettegtem, hogy soha többé nem nyitod rám az ajtót. Aztán berobbantál. Nyúzottságod megdöbbentett. — Mi a probléma... Nem kerteltem. Felnevettél. — Elcsábított a társaság... Jó néhányszor lezajlott ez az intermezzo. Mögötted finom, gunyoros nevetést hallottam. Nagyezsdáét... (Folytatjuk) 12
