Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az utolsó akkord (kisregény)
PÉCSI ISTVÁN Az utolsó akkord Nehezen telik ez az éjszaka, az utolsó, amelyet még elviseltet velem a sors. Néztek, álltok megrendültén, kimondatlanul is sejtve, tudva: néhány óra, s messzi röppentem ettől a számomra folyvást idegennek tűnő, s mégis otthonos világtól. Némák vagytok, s csak annak tekintetében villan fény, akivel gondolatátviteli kapcsolatot létesítek. ^ Leginkább veled, Bob, aki egyéniségem majd minden titkát megfejtetted. No, nem azért, mert annyira beszédes voltam, hanem amiatt, mert felfogtad zenei vallomásomat, amely látszólag burkolt, ám valójában leplezetlen önfeltárás, vívódás, kesergés, vezek- lés, gyötrődés, töprengés, kiútkeresés, kétségbeesett barangolás egy olyan labirintusban, amelyben sehogy sem igazodunk el, mert nem lelj ük a Fény felé vezető Ariadné-fonalat. Neked ajánlottam utolsó szimfóniámat, a hatodikat, amelynek címét Mogyeszt adta. Ujjongva dicsértem érte, mert telitalálat volt. Azért, mert minden rész programját, lényegét megragadta. Egyszer egy magyar érdeklődőnek — levélben—meg is magyarázza mindezt. Fura, ismeretlen rajongó, kissé akkurátus tollforgató, arra nem döbbentél rá, hogy a hangversenyteremben a mindenséggel szembesülhetsz. Csak figyelmezz az akkordokra. A többi már sablonos búvárkodás, s némi empátia, s máris azonosulhatsz ve lem. Ezért komponáltam, hogy megtisztulást kínáló érzelemörvényt kavarjak, s az effajta katarzisok igazabbá, nemesebbé formáljanak mindenkit. Megint túlzók. Szólj rám! Nehezményezd, hogy ismét a fellegekben járok. Intsél, emlékeztess: — Általában művész- és főúri körökben forogtál. Muzikális, de fagyott lelkű sznobok körében. Mihelyt neved lett, rajongtak érted. Bármit csináltál, hozsannázták. Korábban persze rád sem fütyültek, pedig már akkor is eléj ük szórtad igazgyöngyeid. Jusson eszedbe: irtóztál az estélyektől, a bankettektől, a fogadásoktól, a kényszeredett mosolyoktól. Nem Te mesélted, hogy a vonaton menekülsz az első osztályok utasaitól, s inkább azokkal diskurálsz, akik kemény munkával keresik meg mindennapi kenyerüket. Nem pallérozottak, de nyíltak, őszinték... Igaz, fiam, de mikor jutnak el hozzám? A műveimhez, amelyek érettük is formálódtak. Százesztendők suhannak el... Már megint újabb képzettársítás... Azok az alkonyok. A sápadozó ősz a nyárra vágyik. Mintha a bronzvert leveleket is felé sodornák a szelek. Kitartóan és reménytelenül, hiszen valamennyi a földre zizzen. A búcsút — pedig csak egy éjszakára szól — bíborkönnyekkel siratja a Nap.. Ülünk a szobában, köröttünk puha ujjú, sejtelmes árnyak bóklásznak. Testtelenül, s mégis jelenlevőén... A futamok nyomán mintha alakot öltenének. Most már színek vakítanak. Arcok, hangok kavalkádja ingerli idegeinket. . — Gyerek, öcskös, ők következnek utánunk. Ott, az a kopaszodó úr, aki rólam nyilatkozik. Hiszen ő kortársunk. Első pillantásra jellegtelen, de a tekintete hidegen izzik. Mennyire erős személyiség. Felforgatja majd egész Oroszországot. Felszakítja a behegedt sebeket, s százezreket vezényel az öröknek hittrend megdöntésére. Más, az eddigiektől eltérő eszmerendszert hirdet, minden nyomor és megalázottság megszüntetését ígérve. Karizmatikus karakter, de legalább olyan naiv, mint én voltam. Abban bízik, hogy az álmok a valóságba plántálhatók. Fogalma sincs arról, hogy a hatalom fertőz, veszedelmesebb, mint az a kolera, amely most végez velem. Megszédíti az elmét, feltöri az alantas ösztönök bilincseit. Különösképp akkor, ha azok vetődnek felülre, akiknek őseit nemzedékről nemzedékre szinte állatnak tekintették. ö ezt tagadja, mert idealista. Olyannyira, hogy későn érzékeli majdani utódjának gátlástalanságát, a legvéreskezűbb cárok kegyetlenségét is meghaladó brutalitását. Akkor már intézkedne, de késő. A jégagyú őrült megszabadult láncaitól, s ő, valamint a különít)
