Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 4. szám - KÖZÉLET - Gábor László: Mi is az a reformköri mozgalom?
A múltunk a jelenben című szekcióban arra a következtetésre jutottak a résztvevők, hogy a Kádár-korszak és általában az 1945 utáni magyar történelem értékelésénél tanulmányozni kell a nemzetközi viszonyokat. Vagyis azt, hogy a párt mindenkori vezetése mennyire értékelte túl, vagy becsülte alá ezeket a körülményeket. Nézetük szerint vizsgálni kell, hogy a Szovjetunió vezetése mennyiben járult hozzá a hazánkban bekövetkezett változásokhoz, a baloldal erősödéséhez, illetve a reformerek háttérbe szorításához. Azt is elemezni kell, hogy a többi szocialista ország belső feszültségei mennyiben késztették az ottani vezető pártokat, hogy példát statuláltassanak 1956-ban Magyarországon. Akadt, aki Nagy Imre kivégzését is ezzel hozta összefüggésbe. Felvetették 1956 értékelése kapcsán, hogy ez aktuálpolitikai kérdés. A munkástanácsokra, a forradalmi és nemzeti bizottságokra utalva azt is hozzátette, hogy alternatívát jelenthet ez a hazánkban zajló társadalmi folyamatokban. A vita akkor ért forrpontjára, amikor az egyik felszólaló azt javasolta, hogy a tanácskozás mondja ki, hogy 1956. október 23-án forradalom kezdődött, amelyet a november 4-én történt külső beavatkozás akasztott meg. Ezzel többen egyetértettek, többen aktuálpolitikai okok miatt nem tartották szerencsésnek, hogy ebben a kérdésben egyértelmű állásfoglalás szülessen, mások árnyaltabb megfogalmazást javasoltak. A szekció végül javasolta, hogy a reformkörök országos tanácskozása kezdeményezze Nagy Imre politikai rehabilitálását. Javasolta azt is, hogy az MSZMP-reformkörök vegyenek részt Nagy Imre és társai temetésén, s koszorúikat helyezhessék el a síron. A milyen pártot akarunk? elnevezésű szekcióban a kérdésre úgy válaszoltak, hogy elsősorban pártot szeretnének. Az MSZMP ugyanis jelenleg nem párt, mivel nemzeti programja, akcióképes vezetése, s ezek által meggyőzhető tagsága sincs, így párttá kell alakítani. Többek szerint a megújítás lehetősége a reformszárny kezében van, s a fordulat egyik eszköze lehet az előrehozott kongresszus. A felszólalók egyetértettek abban, hogy ezt őszig meg kell tartani. Politizáló és demokratikus pártot igényeltek a legtöbben. Nem követelték a pártszakadást, bár kifejtették néhányan, hogy ez nem zárható ki. Azt is leszögezték többen, hogy a pártszakadás most nem időszerű, mert ott maradna egy lefejezett párt a fundamentalista csoporttal és a hatalom minden eszközével. A névváltoztatásra is javaslatok hangzottak el, így kezdeményezték, hogy legyen az elnevezés Demokratikus Szocialista Néppárt, esetleg Magyar Szocialista Párt. Mások nem értettek egyet a névváltoztatással. Kezdeményezték azt is, hogy a reformköröknek legyen saját sajtójuk. Az átmeneti időszak problémáit elemző szekció tagjai arra jutottak, hogy a modellváltást csak békésen, tárgyalások útján szabad megvalósítani. Véleményük szerint a kiegyezéshez a hatalom és a társadalom közötti párbeszéd nélkülözhetetlen. Ezt két síkon, a politikai szervezetek közötti párbeszéddel, illetve egyfajta szellemi koalíció kialakítására törekedve lehetne megkezdeni. Ügy látták a hozzászólók, hogy az MSZMP és az ellenzéki kerekasztal közötti tárgyalások az MSZMP vezetése egy részének hibájából jutottak zsákutcába. (Azóta döntő változás következett be ebben a kérdésben.) Javasolták, hogy a párt politikailag hiteles személyekből állítson össze új tárgyaló bizottságot, mások szerint a kormány vagy a parlament küldöttsége tárgyaljon az ellenzékkel. Lényeges követelmény az átmenet időszakában az ország kormányhatósága és működőképessége. Ehhez az is szükséges, hogy az ellenzék magatartása konstruktív legyen, ne tagadja meg az együttműködést. A szellemi koalícióról elmondták, hogy az mindkét oldalról, a párt és az ellenzék részéről is a megegyezésre hajló erők együttműködése lenne, saját szélsőségeseik visz- szaszorítása érdekében. Az MSZMP részéről azokat kellene háttérbe szorítani. 54
