Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 6. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Nyikolaj Erdman: A mandátum
OROSZ DARAB, LENGYEL RENDEZŐVEL A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZBAN Nyikolaj Erdman: A mandátum Az egri Gárdonyi Géza Színház most vette elő Nyikolaj Erdman kétrészes komédiáját. az A mandátumot, amikor már a szerzőt más magyar színházak is felfedezték. A néző joggal kérdezi: mit mondhat egy magyar színház mai közönségének az az Erdman, akinek 1925-ben óriási sikerrel ment darabját végül is, mint egy korról szóló dokumentumot is felfoghatunk. (Hiszen a színház mindig is napra kész állapotban akarja bemutatni a világot, vagyis mindazt, amit a művész átél a korból és szentül hiszi, hogy az ő értelmezése az igazi, a megfellebbezhetetlen, már csak azért is, mert mindenki szomjazik az igazság kimondására. Ezért is áll az író versenyben az idővel, meg a többi alkotóval.) Erdman — ha a komédia szerkezetét, etikai térképét, eszmei tartalmát vizsgáljuk — vizsgálat alá vesz egy családot, 1925-ben. Itt az egyetlen parancsoló erő és akarat az a Nagyezsda Petrovna, Guljacskin anyja, aki valahol a városi kispolgárság középszintjén helyezkedik el. Ez az özvegy férjhez akarja adni se szép, se okos lányát Szmetanics fiához, de hát ők egy hercegi família tartozékai, és úgy gondolják korszerűsíteni, áramvonalasítani magukat, ha olyan lány kerül a házhoz, akinek párttag rokonai is vannak. Mert a komcsik védelmet jelentenek, előrehaladást stb. Nagyezsda Petrovnak kieszel valami kívánságot és a fia, Guljacskin, ez a jó és szófogadó Pavel, rá is áll az anyai óhajra: megjátssza-túlalakít ja képzelt zsarnok-magát egy papírral a zsebében. Azaz, dehogy a zsebében, hanem hangosan lobogtatva. Ehhez az egyszerű kis meseszálhoz, inkább fonadékhoz érkezik meg a Visnyeveckaja Tamara Leopoldovna által ide menekített ruhadarab a ládában, hogy aztán a helyzet, a félreértések végérvényesen a komikum felé tasztísák az eseményeket. A végén minden hazugság annak a nyakába szakad, aki elhitte azt. Lelepleződik az egész társadalmi-politikai maszkabál, Guljacskin joggal kiált: Hogyan is éljünk tovább? Ügy hiszem, ezért a mondatért kapott Egerben is színpadot, realitást, erkölcsi töltetet — a szerkesztési és szókimondási erényein tűi — ez a darab. Mert azt az elképesztő elképzelést a mai néző teljes és maradéktalan naivitásnak veszi, hogy Nagyezsda majd össze tudja olvasztani-ötvözni a tüzet a vízzel, a kommunista rokonságot a hercegi ivadékok leplezetlen törekvéseivel. Mégis érdemes ezt a darabot végignézni, ahogyan ez az asszony a még nála is rövidebbre látó gyermekeivel együtt belemegy ebbe a történelmi forgatagba, ebbe a nem egy helyen az öntudathasadásig eljutó játékba. Mert az nem kétséges, itt mindenki egy kicsit szellemképes. Talán a társadalmi nyomástól, talán a félelemtől, talán attól, hogy évekkel ezelőtt felbomlott ezeréves cári rend és a mára, 1925-re már a valóság vagy a valóságnak az ellenkezője sem igaz a fejekben, ahol halott és élő normák állnak szemben egymással. Ezt a képtelen eligazodási rendet vázolja fel ennek a családnak a komédiájában Erdman. Aki szemmel láthatóan élvezi, hogyan juttatja vadabbnál vadabb helyzetekbe tiszteletre egyáltalán nem méltó hőseit. Őszintesége meglep, feloldja félelmeinket, ismerőssé teszi a folyamatot, ami e család tagjaiban végbemegy. S mire a játék befejeződik, már halkan, de felszabadultan nevetünk, hacsak nagyon komolyan nem vesszük Pavel felszisszenését: Hogyan is éljünk tovább? Talán a legkényelmesebb megoldás, ha ezt a komédiát erkölcsi példázatnak fogjuk fel, amely arról szólna, hogy a legszeszélyesebb korban sem, a legkísértőbb ötlet sem vihet el senkit addig, hogy hazudjon egy olyan kockázatért, ahol a nyereség igencsak kétséges, a vesztés pedig loholó kutyaként, leffedt nyelvvel kullog a hazug nyomában. Általában nem szerencsés dolog hazudni. S ha a moralitást, a játékot vesszük alapul: a gurítás mindenképpen káros. Ezt az alapállást foglalja el Erdman is, ezért fog meg minket. A rendező, a lengyel vendég, Andrzej Rozhin nem először állítja színpadra ezt a művet. A lengyel közönség előtti sikere is bátoríthatta, hogy itt, nálunk is próbálkozzon ugyanezzel a témával. Bizonyára mérlegelte a mi hazai körülményeinket is, a változásokat, amik ebben az országban a diktatúra, a pártállam ellenére lejátszódtak, s ha mégis — a túlhaladottság érzése ellenére — hatást ért el nálunk ez a színpadi munka, azért van, mert a rendező a moralitás és a játék oldaláról közelítette meg ezt a históriát. 81
