Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 6. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Nyikolaj Erdman: A mandátum
Ennek a játéknak az alaptétele: a sarkítottan a feje tetejére állított társadalmi mozgásban-nyüzsgésben a képmutatás, a szemtelenség, a harsányság, a másikon történő átgázolás, a hamis érvek, az illúziók, vesztett és feltupírozott jogok villog- tatása — olyan szemfényvesztés, amely tragédiákat szül, testi és lelki nyomorúságot. Ebben a komédiában tételesen, a nyílt színen nem történik ítélkezés, csak az erkölcsi bukás esik meg. És mi mégis tudjuk, ennek így kellett történnie. Mert ebben a városi dzsungelben, Nagyezsda Petrovna úgy képzelte, lehet az ő kezével más irányt szabni a dolgok menetének. Ez a rideg, rejtve imádkozó, hangosan szószátyárkodó némber még magának is hazudik, azzal a lehetőséggel mórikáljo magát, hogy túl tud járni az új hatalom mindenütt felbukkanó szolgáinak az eszén. Akik — miközben vérben gázolnak, világtörténelmet is csinálnak. De ez egy másik kérdés, csak arra jó, hogy a fényeket és az árnyékokat ütköztessük e komédia szemléletében is. A rendező jól vezényli ezt az egri színészcsapatot. Karakterek vonulnak itt fel. félreérthetetlenül különülnek el egymástól, ruhában, taglejtésben, szavakban, mondatokban, célokban, célzatokban az emberek. A maga módján itt mindenki hamis- kártyás, az egy Visnyeveckajá Tamara Leopoldovnát kivéve, ö hisz abban az áldozatban, amire vállalkozik. A többit az érdek és a felelőtlen merészség motiválja. A darab tengelyében Nagyezsda Petrovna tüsténkedik, forog, forgatja a szereplőket, mindent maga intéz. A maga kíméletlen keménységével rendező elyvé játssza fel magát ebben a családi körben, nincs tekintettetl senkire, érzelmi indíttatásait szárazon megjátssza, olyan hebrencs, aki azt hiszi, hogy elseprő gesztusokkal a sorsot is el lehet hessenteni. A többiekben vannak, akadhatnak érzelmi indítékok, benne hangulati elem nincs, az érzelmi vonzódás ismeretlen nála. Nem tudni, menynyi ebben a merev, kőkemény alakításban a rendezői szándék és a színésznő adottsága, de Nagyezsda bárhol van, mindenkit bábfigurának tekint. Az emberi együvé tartozásnak azok az apró gesztusai hiányzanak nála, benne, amikkel az emberek az egymás iránti szeretetüket szokták kifejezni. A komédia címszereplője a mandátum, s aki ezt lobogtatja, Csuja Imre. Minden* adottsága megvan ahhoz ennek a fiatal színésznek, hogy ezt az agitátori hangot kívánó, a többieket lerohanó figurát elhitesse velünk. Érzelmileg is telített a játék, nem siklik át vállalt harsogása sehol sem a túljátszásba, noha erre nem egy helyen a darabban ott leselkedik a kísértés. A darab szerkezetének tartóoszlopa, vagy inkább sarkköve — ha már ridegségről és keménységről esett szó — Nagyezsda Petrovna alakjában Agárdy Ilona. Nem tudni, mennyit kurtítottak a neki írt szövegen, hogyan fordították a darabot magyarra, mennyire alakult át a színésznő a rendezői szándék szerint, volt-e kettejük jellemértelmezésében különbség, tehát hány fontos esetlegesség hatott közre ahhoz, hogy ezt az elbukó, elbuktatandó figurát nem szánom különösebben, nem gyújtotta fel bennem a rokonszenv érzését. Mintha nem is hagyta volna, hogy azonosuljak vele, beleállja sorsának elfogadásába. Azokat a finoman elrejtett érzelmi kicsinységeket nem kaptam meg tőle, amikkel általában az emberek az esendőségü- ket szokták közölni és mintegy ezzel az észrevétlen játékkal ki is követelik tőlünk, hogy szeressük őt, őket vagy legalábbis szánjuk meg őt, őket, netán sajnáljuk, fogadjuk el őt, őket, aki vagy akik a sors által neki vagy nekik szentelt dőreségre vállalkozik, vállalkoznak. Nagyezsda mindenütt hirtelen, Nagyezsdának egyetlen olyan megállása, pillanatnyi elrévedése nincs, amikor elhihetnénk róla, hogy megingott, hogy reszket, fél, ha nem magáért, a gyerekeiért. Csak számító és rideg, érzelmektől mentes ez a figura, a többiek is úgy közelítenek hozzá, mint akitől csak parancsot kaphatnak. Egy sóhaj erejéig sincs benne csend, körülötte csak vibrálás van, feszültség. Pedig a játék harmóniájához ez is kell, meg az is, hogy a játékostársak is, a néző is felfedezze az egymás iránti felelősséget, amit a szeretettel, tehát kötelékkel szoktunk kifejezni. A gesztusok, szavak, mondatok mögött, de azokban is, kell lennie olyan közlésnek, amit nem szabad kihagyni az emberi érintkezésből. Most ezt nem kaptam meg ebben a szakmailag egyébként megoldott alakításban. Simon Mari Varvarája szeles, hebrencs, az a fiatal; aki bohókás tettekre képes, várja is a boldogságot. Tartozna is az anyjához, engedelmeskedik is neki, de ez a figura nem tud úgy fellobbanni, ahogyan szeretne, mert ez az anya csak egy sakkfigurát lát a lányában. Ügy is kezeli. Blaskó Balázs Sironkinja — bilivel a fején, de anélkül is — jól elkapott jellemrajz. A magát fontosnak tartó, jelentésre mindig is kész társadalmi töltelék, a maga veszedelmességében még gondolkodik is néha. Nasztya, a szakácsnő, harsányra kerekedett kissé Saárossy Kinga megformálásában. Nyilván játékmesteri beavatkozás is kellett ahhoz, hogy ez a vonzalmait nem 82
