Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 6. szám - SZÍNHÁZ - F. A.: Görgey Gábor: Komámasszony, hol a stukker?
Mint ahogyan vitatható az is, miért nem játszatja végig az író az alapötletet K. Müllerrel. Ez a figura a legtisztábban, leggondosabban jellemzett alakja az ab- szurdnak. K. Müller könyökvédős, mindig is viszketeg, a legszemérmetlenebbül kispolgári alakzat. Minden meggyőződés, jellem, erkölcsi posztulátumok nélkül, ö csak saját maga iránt van érzékkel. Az ő köre olyan kicsi, hogy oda gondolat vagy emberszeretet, összetartozás nem is férhet bele. Bajusza Hitlert idézi, pedig benne semmi erőszak nem ismerhető fel. Kövérkés alakja a rágcsálók mintapéldányává is teheti, mert benne és általa éli meg, élteti az író azt a senkit, aki és amely a társadalom legveszedelmesebb létezője. És hogy ez a kemény, a K. Müllerre ráemelt hangsúly maradt meg ez alkalommal a legmélyebben bennem az előadásból, azt a jó szemű rendezőnek, a játék ritmusa és lényege iránt mindig is oly fogékony Gáli Lászlónak, a darab színpadra állítójának köszönhetem. Az abszurd íróilag kidolgozatlan, itt-ott sematikus részeit és a szereplőket úgy vonultatja fel, hogy a nézőnek van ideje és igénye Cuki, a képtelen fajzat fenyegetése ellenére is K. Müllerre várni. Arra, hogy ő mit mond, mit érez, mit fejez ki éppen, abban a pillanatban, amikor az élete nem ér egy lyukas krajcárnál többet. Ellátja ezt a figurát olyan külsődleges, de jellegzetes attribútumokkal, amelyek az európai jelrendszer és a XX. századi tapasztalat szerint bemutatják-feltárják a diktatúra, a hétköznapi köntösben megjelenő korlátlan hatalom áldozatát. Azt mondanám, produktumát, mert ez a kilúgozott, az általános emberi, erkölcsi, európai szabályok árnyékától is mentes, kicsinyke ember már akkora csúszómászó, hogy életének értékéről-értéktelenségéröl csak szavak nélkül, legyintéssel lehet jelezni valamicskét. Itt minden kicsinyítés fölösleges. Itt már nincs mérték, kánon, sem testi, sem lelki értelemben, csak a lét van, amely valohgyan csak elmúlik. Hősiesség, magatartás? Olyan távoli fogalmak, amikről fenn és lenn, északon és délen, az örök jég birodalmában a fókáknak, a pingvineknek szilárdabb képleteik vannak, mint K. Müllernek. Ehhez a figurához hozta Gáli László Kocsis Györgyöt, aki ebben az alakzatban nőtt igazán, nekünk, előttünk komoly jellemszinésszé. Eddig is élveztük az általa életre hívott szereplőket. Epizodistaként folyton éreztük, hogy ebben az emberben több erő, nagyobb jellemképzési akarat, készség bujkál, mint amit kamatoztatnak benne, belőle. Hangja, ez a kissé éles tenor, ahogyan szűkölve énekel a parancs után, ahogyan feszengve adatolja érveit, úgy, mintha légüres térben lenne, csak maga állna valahol, maga előtt, vagy ki tudja, ki előtt és összefüggéstelenül, de valahova mindig is csatlakozva, úgy ad ki agazat a ráparancsolónak, hogy önmaga vélt igazát is igazolja. Lehetséges ez? Ez a dráma, az abszurd kulcskérdése. Nem is a mi gondunk ezt megválaszolni. De ezt a K. Müllert így látni, így nyüszíteni — színházi nagy pillanat. Pálfi Zoltánnak — alkatánál fogva, testi felépítésének erejénél fogva — nem volt különösebben nehéz feladata Cukit, a hatalmi túltengést megjeleníteni. Ahogyan felöltöztetik őt, ahogyan használja a stukkert, önmagát, ez a hatalmi téboly és a saját magának hízelgő öntetszelgés jól érzékelhető keveréke. A Méltóságost Kelemen Csaba testesíti meg. Vázlatosan megírt egyéniség, a kretén, de művelt arisztokrata keveréke. Még Görgeynek is nehéz elhinnünk, hogy — kivételek mindig vannak — ez lett volna az adott pillanatban az a szellemi és történelmi rövidlátásban szenvedő egyednek, társadalmi képződménynek,, a főnemességnek a jellegzetes alakja. Az entellektüell papírfigura, Epres Attila bajlódik vele. Amikor a stukker hozzá kerül, mintha a tett lehetőségétől megrészegülne, de az író lent marad a köztudat sematikus alakjánál, nem teszi őt úgy érzékletessé, mint ahogyan ebben a hazában a mindig is vergődő értelmiségit jellemezni lehetne. Fésűs Tamás elszórakozik Mártonnal, a vidékivel. Ez a paraszt létezhetett így párttitkárok agyában, megszédült, korrupt tsz-elnök elképzelésében, rogyadozó agyú szakszervezeti funkcionáriusok képzeletében. Hogy karikírozott állapotban szenved, azt látjuk, de sok mozdulatát handabandának, több mondatát színpadi zöngének találjuk, semmint a kegyetlen idők fanyar idézésének. Ez a skanzenből iderittyentett műparaszt nem sokkal több a régi tschikósch-romantikánál. (Még Göre Gábor is eszünkbe jutott, amikor kifestett képét szemléltük.) Harák Judit jelmezei jól jellemeznek. Piros Sándor díszletmegoldása adja a szűk kör rabságát, a feszültségeket idéző vallatószoba atmoszféráját. Egy történelmi szituációt érdemes visszaidézni, bármilyen következtetést is vonnak le a nézők. Mert a történelem kinek-kinek mondja a magáét. F. A 80
