Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 6. szám - SZÍNHÁZ - F. A.: Görgey Gábor: Komámasszony, hol a stukker?
gura, a Cuki, a testi és lelki erőszak kegyetlen meghatalmazottja, megtestesítője, kezelés alá vesz, képtelen helyzetükben is történelmi önmagukat megmutató négy embert. A mai társadalomból? Nem mondahtnánk, inkább abból a 45 után még saját bőrükben, lelki valóságukban megbúvó képleteket, akikre halálos csapást akar mérni a diktatúra. Amikor ezek a csapások rámérettek a magyar társadalomra, mindenki kushadva-félve-rettegve azt leste, várta-fülelte, mikor következik ő sorra. Nem mintha bűne lett volna, mert a féktelen diktatúrában, a kisebbség őrjöngésében épp az a veszedelmes, hogy öncélúan és minden áron — minden áron! — félelmet akar kelteni, azt bizonyítani, hogy ő mindent megtehet, ennek a hatalomnak a féktelenség a felső határa. Bármi történjék, bármi is következzék be, csak az a jó és csak az az igaz, amit ez a hatalom könyörtelenül elvégez. Ma már a felejtés és sok minden okából szeretnék egyes, kettes és többes emberek elfeledni, hogy ebben a felállásban mindenki félt. Rákosi is! (Attól joggal tarthatott ő is, hogy kegyvesztett lesz és ez a kies tartomány esetleg más vezénylése alá kerül, ma mi tudjuk, tudta ő is, neki is kiszabhatják azt, amit a rosszul viselkedő embereknek az ilyen diktatúrában szoktak adni végelszámolásként. Hát őt meg nem semmisítették, de eltüntették aszámráa geográfiai területnek kimért hatalmi térképről.) Nos, ez a Cuki műveletlen, olykor minket is megszégyenítő ostoba. Nem buta, ehhez az állapothoz nincs szellemi mérce, mert ez az ember írói képlet, ez az abszurd személy és ami körülötte történik, így nem eshetett meg, nem fordulhatott elő. Az ávó pincéiben, kamráiban, vallatóhelyiségeiben a fal, a vas, az acél, a kegyetlen vérszomj sokkal biztosabb rekeszek között őriztetett, mint ahogyan itt, ebben a komédiában megesik. Az író itt-ott csikorgó logikával és még csikorgóbb véletlenekkel nevettetné ki Cukit, ha nekünk, akik ezt a korszakot szőröstő-bőröstől megéltük, lenne kedvünk nevetni. (Az más lapra tartozik, hogy ezt a viszonylag bevalló-elkendőző abszurdot a helyén, valós értékén érti-e a mai fiatalság, az a nemzedék, amely csak a képtelenül hazug iskolakönyvekből kapott valóban hazug dajkamesét minderről?) így, ebben a leosztásban ez a játék abszurd, de nem félelmetes. Azért logikátlan, mert a történelmi hitelesség ellene mond ennek a lehetőségnek, ami itt megesik. Kieshetik egy személy kezéből a fegyver? Ki. Megeshetik, hogy egy őrült rab az életösztön, netán a jellemi nagyság utolsó fellobbanásában rátámad, netán lete- peri a fizikai és hatalmi túlerőt? Meg. Kiolvasható a történelemből, hogy a teljes fegyverzetben, szolgaként, alparancsnokok felépített hadseregének nyomása alatt a személy szerinti hóhér így hibázzzon? Nem! Mindez a játék után, abban a bizonyos fél órában jut eszembe, amikor a csendes októberi éjszakában bandukolok hazafelé. Nem csak a gondolataimat szellőztetve, nem csak a mindig is friss színházi hatást forgatva magamban. Előfordul, nem először manapság, hogy életem folyama belezúdul a művileg felkeltett élménybe. Kérdések tömegével elegyíti mindazt, amit igazságkeresésnek szoktak nevezni nyugodtabb időkben: van-e értelme lázadni az erők dobáló figurái ellen? Van-e értelme kimondani, akár magunkban is, örökérvényű szentenciákat, ha jönnek, jöhetnek, írni, olvasni alig tudó emberek — emberek? —, akiknek fogalmuk sincs a jogról, erkölcsről, csak önzésről és szolgaságról, meg érdekről, meg zabálás- ról, meg ivásról, meg gőgről, dölyfről, meg önmagukról. Mert parancsot hajtanak végre, amiért megfizetik őket? Van-e értelme végiggondolni, vajon tudták-e ezek a kurafiak, mit tettek, tesznek tönkre, mennyi értéket vertek-vernek szét? És csak azért, mert valahonnan sötét hatalmak megrándították a szemöldöküket? Az olvasó bocsássa meg e sorok írójának, ha felszakadt belőle a keserűség, mert életét, eddigi földi sorsát mások áldozták fel. Mások taposták szét legszebb elképzeléseit. Jeltelenné, jellegtelenné, lehetetlenné tették hitét, akaratát, céljait, hosszú évtizedeken keresztül. És ha ma ezt kimondjuk, ismét bebizonyosodik, hogy van a történelemnek logikája. Adott és ad mindig is lehetőséget arra, akár a vak véletlen, vagy a körülmények szerencsés összejátszása következtében is, hogy a kizökkent idő visszazökkenjen abba a mederbe, ahol mindig is folynia kellett volna. Vagy kellene! Ez a Görgey-féle abszurd komédia nem hiteti el, nem is hitetheti' el velem, hogy Cuki így, megrendülve, kiengedje, kiejtse a kezéből a fegyvert. Azt onnan ki kell csavarni! Az írói logika mintha azt sugallná, hogy a fegyver birtokában akár valamennyi, vallatóra fogott vagy gyónásra fogható figura, a méltóságos, a Kiss, a Márton ugyanezt teszi, tenné, mint Cuki. Nem úgy, nem olyan okból, nem másolatból tenné akkor sem, az esetleg hasonló mozdulatokat, egyik sem, mert céljaik, indíttatásaik, valahol máshol gyökereznek, máshonnan indultak és főképp más irányba húznak. Ma már a darabnak ezt az erkölcsi tételét is vitathatónak érzem. 79
